Ma sem

“De jó illat van”, mondja a szembejövő nő a mélygarázsos építkezés OSB fala mellett, azután böfög egy tényleg alig hallhatót. Egészen közel húzódom a falhoz. Nem gondolkodom, így nem is igazán tudom, hogy miatta vagy magam miatt távolodom el. Rajtam van maszk, rajta nincs. Hárs, gondolom, de nem mondom. Pár lépéssel korábban már szembejött velem az élettársa. “Hé, Sári, vegyél egy szódabikarbónát is”, kiabálja előre neki a böfögős, az meg vagy hallja, vagy nem.

Ilyenkor szoktak borért és rövidért kijönni a Ligetből. Kiflit is szoktam látni náluk. Tegnapelőtt éjjel, amikor már hazafelé jöttünk a kutyával, pár méterre innen három rendőrautó állt keresztben az úton, és az egyik társukat vitték be éppen éjszakára. Az szokott a leghangosabb lenni. Társukat. Felsőbbrendű szó. Politikai korrektséget és távolságtartást sejtet. Sajnálom, nem tudok jobbat. Sajnálom. Ez is eléggé polkorrekt és távolságtartó. A nő, a harmadik társuk, kiabált akkor is. “Halálosan fáradt vagyok, mi a faszért engem visznek be?!” A rendőrök válaszát már nem hallottuk, csapódott a hátsó ajtó. Másnap reggel ismét itt italoztak a sarki posta előtt. A kiabálós is. Ismét itt italoztak. A mondat rosszalló, felsőbbrendű, és tettetett szenvtelenséget sugall. Akar sugallni. Ráadásul életvitelszerűséget sejtet.

Séta közben bevillan a böfögős nő feje. Olyan szép mákosan őszül. Pont ilyen hajat szeretnék. A facebookon beszélnek most erről sokan, hogy ki festet karantén alatt, és ki nem. Hogy azok a szép ősz fejek, na, azok mindig meg vannak filterezve, és ha úgy őszülnének, ők se akarnák festetni, kommentelik sokan mindenféle cikkek alá. A böfögősnek pont olyan a haja, mint a reklámokban. Elfogadnám. Amikor hazafelé kanyarodunk a kutyával, az OSB falon túl látni a lábatlan öreg sziluettjét. A lábatlan öreg sziluettjét. Most kedélyesen leereszkedő vagyok. Nem könnyű az ítélkezést és az együttérzést a megfelelő szóhasználattal kifejezni, de úgy érzem, sikerült. A kerekesszéke körül gyanús foltok, próbáljuk  a kutyával nagy ívben kikerülni. Azért köszönök neki. Szoktam. Kivételesen józan. Kivételesen józan. Ezt a két erősen hangulatfestő szót sem szükséges már megmagyaráznom.

Ötödik hete ez a délelőtti rutinunk. A közös reggeli után maszk, kesztyű, mobil a farzsebbe, két szarószacskó, kulcs, pár jutalomfalat az első zsebbe, és egy nagy kör a Ligetben. Tízre itthon szoktunk lenni, a társam addigra el szokott mosogatni. A társam.

Ma sem történt semmi. Ma sem történt semmi.

47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről

Vagyok én, a soha semmiben nem hívő, aki
nem tudom, hogy két tényező közül
most mégis melyiket tekintsem erősebb jelnek:

a Ligetben tegnap talált kártyalapot, ami
kör ász, tavasz,
s hogy tehát lesz tavasz, és leszünk mi is,

vagy a konyhaszekrényünk fogantyújáról leesett díszt, ami
egy horgolt törtfehér angyal,
s hogy tehát angyal, de mégiscsak törtfehér és bukott.

Ami legfontosabb, hármunkban talán mégiscsak közös.
Hogy tehát hinni – kártyában, bukott angyalban, bennem –
kivétel nélkül le kell hajolni hozzánk.

A crown-ügy

“Elvira nem sokkal az egyetem elvégzése után férjhez megy egy tehetséges óbudai műszerész gyerekhez, aki valamiért mindenképpen egy vidéki nehézipari műszaki egyetemen szeretett volna lediplomázni. Valamelyik egyetemi bálon ismerik meg egymást, amin Elvira szokás szerint tündököl, Juli pedig választott láthatatlansága biztos tudatában egy kollégiumi társalgó sarkában rajzolgat rostirónnal embervázlatokat. Pótkerék. Minden lepattant kollégiumi rendezvényt bálnak neveznek akkoriban, és Elvira minden lepattant kollégiumi buli egyetlen lehetséges bálkirálynője. Elvira modern vonalvezetésű ruháit Sükösdi mama varrja, a ruhák anyagának árát pedig – hála a jól fizető géemkás túlórapénzeknek – Sükösdi papa csengeti ki.”

Élettársam ismerteti a szabályokat: minden papírzsebkendőt csak egyszer használunk, használat után pedig azonnal kidobjuk. Minden orrfújás után kezet mosunk. Ez most nekem a legnagyobb szívás, mert 8-án a nőnapi koncerten a Hősök terén még jobban megfáztam. Nátha, semmi több, de most ez is felértékelődött. Folyamatos orrfújás és kézmosás, az ujjaim közt már cserepes a bőr. A cukrom még jó, hála istennek legalább az nem szállt el. Megfázástól amúgy el szokott. Ellenőriztem: inzulinom majdnem egy évre való a hűtőben, egészségügyi szerelékeim pedig 3-4 hónapra. Kéne még intézni, de most bonyolultnak tűnik, és legalább két helyre kéne elmennem ez ügyben. Pár napja még cinikusan szmájlizgattam a barátnőmnek, aki percről percre küldte nekem az aktuális és riasztó híreket. Nem érdekel, értse már meg, attól, hogy ezzel fekszünk meg kelünk, nem lesz jobb. Na, hát azóta én is ezzel kelek meg fekszem. Mondjuk tényleg nem lett jobb. Ha van hír, ami nem ezzel kapcsolatos, továbbgörgetem. Ja, nem, még az Eszenyi-ügy is nagyon foglalkoztat. De legkevésbé Sükösdi mama foglalkoztat, akiről írnom kéne sürgősen abban a regényben, aminek a bemutatója május 12-ére van betervezve. Kommentelgetek mindenféle idegenek mindenféle hülyeségére, felcseszem magam mindenen, főleg a feminizmus ilyen fokú félremagyarázásán, ahelyett, hogy a regény befejezését írnám. Csatlakozom az élő színházközvetítéses csoporthoz, aztán küldök egy írást a literának is. A kutyát négy napja nem én viszem le sétálni.

Nem lesz könyvfesztivál. Szerintem már bemutató és könyvhét se lesz. Csak inzulinom legyen. Most jó, hogy nincs öreg és kisgyerek a szűk családban, könnyebb elszámolni az élet ilyen dolgaival. Hoppá, anya idén lett 71. De anya nem öreg, és sose lesz az. Ezek a tények. Mit csináljak viszont Sükösdi mamával meg Elvirával. Ki fogja őket megírni. Annyira nem is érdekelnek most. Semmi ilyesmi nem érdekel. Próbálom értelmes, higgadt ember látszatát kelteni. Amikor lemegyek szembe a kínaiba, úgy pakolom be a kosaramba a tartós tejet meg a tizenöt zacskó marha ízesítésű vietnami levest, hogy közben mosolyogva kommentálom a fiúnak, jaj, ez annyira ízlett nekünk tegnap, azért tankolok fel ennyire. Tényleg a marhás a legjobb. Kéne még száz százalékos gyümölcslé, de a bal után most a jobb vállam is beállt néhány hónapja, nem tudok ennél sokkal többet cipelni. Ha lemegy a cukrom, az segít leginkább. Sebészetre, mammográfiára, reumatológiára meg cöliákia-tesztre is készültem a közeljövőben, de mindegyik olyan feleslegesnek tűnik. És hát kinek van kedve most emberek közé menni.

Mi a jó istent csináljak Elvirával meg Sükösdi mamával. Kéne egy értelmes befejezés.

Csak Szilvike és én, csak az első húsz év

Fogalmam sincs, általános iskolában hogyan lett Szilvike Szilvike. Amikor a harmadik osztály elejét elkezdtem a 3-as számú, később Kazinczy Ferenc Általános Iskolában, Szilvike már Szilvike volt. Nem volt ebben a kicsinyítő képzőben semmi degradáló, nem gondoltunk bele semmi gyerekesítőt. Valószínűleg a tanárok kezdték, és őket sem a negédeskedés vezette. Szóval Miklós Gabika és Nagy Szilvike, a bé osztály kiemelkedően eminens és szabálykövető tanulói, akik mellesleg barátnők és hat évig fix padtársak voltak, nekünk egyszerűen ezzel a kicsinyítő képzővel jöttek a világra. Szilvike szép gyöngybetűkkel írt. Szilvike cipői és ruhái mindig tiszták és gyűrődésmentesek voltak. Szilvike csendes volt és zárt szájjal mosolygott. Szilvike mindenből ötös volt, velem ellentétben sohasem hangoskodott vagy ellenkezett sem tanáraival, sem osztálytársaival, és velem ellentétben az osztálypadlót sem törölte fel a Széchenyi utcában és a lengyel piacon vásárolt szép ruháival és szivárványcsíkos sportcipőivel. Én mindig tele voltam beírással, ő soha. Nyolcadikig csak érintőlegesen volt közünk egymáshoz. Egyszer átmentem hozzájuk iskola után a Testvérvárosok úti panellakásukba, amikor a szülei még nem voltak otthon, és ott meghallgattuk eredeti műsoros magnókazettáról Whitney Houston I wanna dance with somebody című számát. Szilvike saját készítésű Neoton-kalapjában táncolt hófehér pamutzokniban azon a rettenetes barna padlószőnyegen. Az én zoknim is pamut volt és fehér, de nem olyan makulátlan, mint az övé. Megettem az összes ét- és tejcsokit, amit a szobájában találtam, de nem bánta, mert ő nem szerette, csak a fehéret. Estére megfájdult a hasam, és nem aludtam semmit. Whitney Houston egész éjjel egy kitűzőkkel teli fekete keménykalapban ugrált a gyomorszájamon.

A gimnáziumban ugyanabba az osztályba kerültünk. A beiratkozáskor egymás mellé ültünk le az utolsó padba, és innentől kezdve legjobb barátnők lettünk. Miklós Gabikát messzire sodorta az életke, egészen egy másik miskolci gimnáziumig, én pedig végre közelről élvezhettem Szilvike utánozhatatlan humorát az iskolában is és azon kívül is mindig. Én lúzer voltam és harsány, ő pedig ügyesen és diszkréten rontotta le a magatartásomat. Faarccal, csendben ontotta a hülyeséget, közben a szája sem mozgott, én meg ilyenkor felröhögtem, és a tanárok engem szidtak. Ezt csinálta négy évig. Az osztályfőnökünk egy idő után rájött, hogy ha ő is röhögni akar, akkor nem engem, hanem Szilvikét kell megkérdeznie, hogy Szaniszló min röhög már megint. A tanárok párosan szerettek minket, de Szilvike nálam karakteresebb nevettető volt, külsőre szinte észrevétlen. A fehér galléros sötétkék köpeny mindig szépen mutatott rajta, az osztályképeken mindig ő volt a legdecensebb. Imádtuk az operettet, a musicalt és minden békategóriás rockoperát, a hanglemezboltba és a város legmenőbb videótékájába mindig együtt jártunk iskola után. Bántott, hogy Pogonyiné őt beválogatta az iskolai kórusba, engem meg nem. Ő ragaszkodott mindenből az eredeti magnókazettához, amiből otthon kipattintottuk a pöcköt, és átmásoltuk nekem BASF-re vagy TDK-ra. A szilvesztereink közös operett- és musicalénekléssel teltek, meg anyukája majonézes salátáival. És mindig volt náluk egy csomó csoki. A Goldstar Videófilm Fesztiválon a legjobb női alakítás díját együtt kaptuk meg Agymosás című filmünkben nyújtott világra szóló alakításunkért, amelyben egy mosógép dobját bámultuk kényszerzubbonyban. A rendezők, a forgatókönyvírók, az operatőrök és a főszereplők is mi voltunk. Filmekben Szilvike amúgy verhetetlen volt. Minden évben megvette a Miskolcon csak egy helyen kapható angol nyelvű amerikai filmkódexet, és a szirmai szobája lambériáját eredeti filmplakátokkal tapétázta körbe. Képtelenség volt az angol- és filmtudását követni. Utáltam a jelenlétében megszólalni angolul. Mellette nem jutottak eszembe a filmcímek. Együtt mentünk be Miskolc egyetlen számítástechnikai boltjába megvenni neki az első Windowst. Együtt utaztunk fel szülői engedéllyel Budapestre az Odeon tékába az Oscar gálára, amit akkor még nem közvetített a magyar televízió. Az összeszokott társaság – csupa öreg huszon- és harmincéves – akkor vették észre, hogy ott van velük két gyerek is, amikor az Oscar kvízen Szilvike egyre magabiztosabban kiabálta be a jó válaszokat, amiket rajta kívül senki más nem tudott. Nekem fogalmam sem volt semmiről, de nagyon büszke voltam rá. Ő egy évig Egerbe járt, én egy évig a Miskolci Egyetemre, de nem volt jó egymás nélkül, és mindketten Budapestre vágytunk. Együtt kezdtük az ELTÉ-t, ő amerikanisztikán, én magyaron. Az első közös albérletünk egy átjáróház volt. Bizonyos tekintetben korán, bizonyos tekintetben későn érők voltunk mind a ketten. Az ő betárcsázós internetét használtam először online ismerkedésre. Egyszer megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb veszíti el a szüzességét, az a következő mondatot fogja a másiknak hangosan mondani: „Kínában földrengést észleltek”. Soha nem mondtuk ki végig ezt a mondatot, mert amikor évekkel később megpróbáltuk, mindig elröhögtük. Az előbújásos videójában én vagyok az a legjobb barátnő, akiről beszél. Akinek már sírva bizonygatta, hogy leszbikus, és a legjobb barátnő nem hitt neki, kinevette. Jó lenne azt így utólag visszacsinálni, és nem olyan nagyon rossz legjobb barátnőnek lenni. Senki nem készíti fel az ember lányát, mit csináljon, ha rájön, hogy leszbikus, a legjobb barátnője meg nem. És senki nem készíti fel az ember lányát, mit csináljon, ha a legjobb barátnője leszbikus, ő maga meg nem. Nem kellett volna ennek semmit befolyásolnia köztünk, de erre az ember lánya – mi mindketten – mindig később jön rá. Valamit mégiscsak befolyásolt. Mindig ragaszkodtunk egymáshoz, vittük egymást a legkülönbözőbb holdudvarainkba.

Mozgalmas évek következtek, neki is, nekem is. Néha sokáig nem beszéltünk, de aztán mindig ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nekem Szilvike Szilvike maradt mindig, pedig itt Budapesten már régen Szilvi lett. Budapest előtt és után: nekünk Szilvikével ez volt az időszámításunk alapja. Nekem Szilvike a gyerekkorom, a felnövésem, a fiatalkorom, a középkorom. Nekem Szilvike a magánember. Nekem Szilvike soha nem beteg. Nekem Szilvike a tejtestvérem, a csendes- és padtársam, minden gyerekes félelmem, kamaszos túlkapásom és fiatalkori szorongásom örökbérletes tanúja. Én az aktivista Szilvit alig ismertem, de mindig szerettem volna az ideális ciszheteró prototípus lenni a számára. Utáltam volna csalódást okozni neki, azután a béna előbújásos sztori után pláne. Jó Juci akartam lenni megint és mindig. Nem akartam soha pontatlan és slendrián lenni. Most már pláne nem akarok. Ahol lebuziznak, ott buzi leszek. Ahol lezsidóznak, lecigányoznak és lenyomiznak, ott zsidó leszek, cigány és nyomi. Azt akarom, hogy ő is olvassa. Nem akarok pontatlan és slendrián lenni. Szilvike, Szilvikém, jó lesz így? Meg akarnám ezt neked is mutatni.

Zetor Leila kikívánkozik

„Minden írói magabiztosság lenyűgöz és gyanakvóvá tesz.”
(Leli)

Húsz percig vártam tegnap bevásárlás után, hogy lássam, hogyan örül a gazdájának az a kutya, aki a pláza elé volt kikötve. Otthon sajnáltam volna ezt a húsz percet ezzel tölteni, itt viszont olyan magától értetődőnek tűnt nekem ezt a banális kukkolás. Higgadt kis kutya volt, nem sírt, nem pánikolt, csak fürkészte minden kilépőben az ismerőst. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki a gazdája, és milyen lesz az, amikor meglátják egymást. Fiatal fiú, öreg hobó, művészeti iskolába járó rajzmappás lány, mittudomén. A tizenötödik perc után gondolatban azt is lejátszottam, hogy a kiskutyáért senki nem jön majd, és én másfél óra múlva még mindig itt ülök, megpróbálok megoldást találni a helyzetre, végül haza kell majd vinnem abba az apartmanba, ahol sem dohányozni, sem hangoskodni, sem élőállatot felvinni nem szabad. Ekkor az amúgy is éber kiskutya nyaka még jobban megnyúlt, a farka csóválni kezdett, egy pontra fókuszált, és a két egyszerre kicsapódó üvegajtó közül végül a bal oldali volt a nyerő: egy fiatal, szőke lány nyitotta ki, ölében a szintén szőke, kb. másfél éves síró kislánnyal. Megkönnyebbült csalódottsággal indultam el haza, mármint ide, Prágába-haza. Ez a kutya ma már nem lesz az enyém. A lány még hosszan ölelte a síró gyereket, és a kutya közben rendületlenül, de egyre lassuló tempóban csóvált mellettük megnyugodva, hogy nem lesz itt hagyva.

Hosszan találgathatnám, mi történt köztük, kinek mi volt a szerepe ebben a családi dinamikában, de teljesen felesleges. Ha van is igazság (nincs), az hótziher, hogy nem az enyém. Gondolom, hazaindultak.

Biztos, hogy nem az emberek habitusának vagy külsejének leírása fog közelebb vinni engem ahhoz, milyen itt az élet. Egyáltalán, honnan tudnám én azt, hogy akár itt, akár otthon, Magyarországon milyen az élet? Az én életem itt is, ott is olyan, amilyen. Látok színeket, formákat, templomokat, szezonális hajléktalanokat, saját márkás dobozos söröket, de minden leírásuk önfényező torzítás lenne. Lám, miket látok meg, miket veszek észre, milyen tendenciákat vélek felfedezni. Prágakék ég, prágazöld fű, satöbbi. Fotózni könnyebb.

Annyi kínzó kérdésen van már túl az emberiség. Fel vannak téve, aztán tessék. Hogy ha a nagyanyánktól örökölt teacsíkos bögrét napokig lenne alkalmunk súrolni, egészen addig, amíg a teacsíkok a bögre belső faláról nyomtalanul eltűnnek, vajon tényleg csak annyit kapnánk végeredményül, amennyit bármelyik retró bögréket gyártó multicég nyújtani tud nekünk – ugyanolyan színben, a megtévesztésig hasonlító formai jegyekkel? Ha már nincs élő ember, aki tanúja volt a bögre, és vele együtt nagyanyánk hányattatásainak, azok a hányattatások vajon tényleg megtörténtek-e? Van-e köze azoknak a teafoltoknak nagyanyánk hányattatásaihoz? És ha több napig súroljuk őket, míg végül eltűnnek, vajon tényleg eltűnnek? Közhelyes és soha fel nem fogható, meg nem válaszolható kérdések. Leli Prágája vajon a valódi Prága-e? Prága Lelije vajon a valódi Leli-e?

Most jöttem rá, hogy még a legzseniálisabb emberi, újságírói, irodalmi megnyilatkozások is megsértik a szabályos érvelés alapvető szabályait. Szabályos érvelés nincs. Minden csúsztatásra csúsztatás a válasz: hamis kompozíció, hamis dilemma, a bizonyítási kényszer áthárítása – felesleges lenne az összes egyetemes érvelési hibát felsorolni.

Amelyik beszélő álláspontjával egyetértünk, annak ezeket a hibákat egyszerűen megbocsájtjuk. Sőt. A javára írjuk.

Mindennel lehet vitatkozni.

És mindennel egyet lehet érteni.

Ha ezen itt túl sokat agyalok, miközben hallgatom szegény Vojcek időnként a semmiből felszakadó asztmás köhögését a szomszéd szobából, akkor rövid úton eljutok oda, hogy semmilyen közbeszédnek, politikának, irodalomnak nincs semmi értelme. Nincs, nem lehet mindenben igazad, és mégis érvelsz, szimpatikussá teszel, kiemelsz, túlzol, alámész, megrendítesz, felkavarsz. Szavakkal, metaforákkal, történetekkel dolgozol, miközben a saját olvasói, ideológiai, ontológiai táborodat erősíted, a saját hited lukait foltozgatod. Tudod, hogy igazad van, kell, hogy tudd, mert különben nincs értelme írnod. Viszont tudod, hogy nincs igazad, mert a világ alapvetően nem megismerhető.

Nincs igazság.

Innen, hogy nincs igazság, na, ettől a fényesre sikált cserépkályhától elindulva szép családtörténetet írni. Folytatni azt, ami sose volt.

2018 nyarán a Damjanich

A Damjanich utca olyan, mint egy krétaszívbe írt bazmeg a falon. Egyszerre szív, és egyszerre bazmeg. Meghatódom tőle, látván őt anyázok, és átérzem minden aszfaltrezdülését az utolsó futómuskátliig bezárólag. Hat éve élek, egy éve pedig élünk itt, és bár ennyi idő kevés ahhoz, hogy a hazámnak, a szűkebb pátriámnak nevezzem, azért jelentős hozzáadott értékem lett általa. Szűkni mondjuk szűk. De mondom, nem pátria. Még mindig kényelmetlen kicsit ezt a sok szagot meg hangot befogadni, magamévá tenni, de önkéntelenül is itthon vagyok valahogy, íme hát megleltem. Nem nehéz, és még csak akarni sem kell, adódik minden magától.

Itt mindenki egyszerre házmester, alsóközép és felsőproletár kicsit, a néhány éve felújított lifttel közlekedve a mi házunkban minden gazdasági és társadalmi státusz le s föl, oda és vissza átjárhatóvá válik.

Plusz cselédlakások.

Gyanítom, pont ugyanígy van ez az összes többi ház összes többi liftjével ebben az utcában. Minden szivárványszínű zászlóra jut egy jobbikos, minden olasz delikáteszre egy kínai vegyes. Az avasi lakótelepet és a Győri kaput Miskolcon annak idején magától értetődően éreztem a magaménak, a Teréz körutat itt Pesten már kevésbé, a Damjanich viszont kezd a véremmé válni. Kacag és kidob.

Ott van például a bácsi. A_Bácsi. Az elején szerettem és sajnáltam egyszerre, de igyekeztem a szeretetre nagyobb súlyt fektetni. Amíg két lába volt, ez is könnyebben ment. Ma már, hogy nincs egy lába sem, és messziről bűzlik szegény, inkább csak sajnálom. Úgy találkoztam vele először öt éve, hogy sírt. Elaludt a Ligetben, és lelopták a lábáról a cipőjét. Akkor még nem volt büdös. Nem mintha ez bármit is elmondana egy ember belső értékeiről, de így könnyebb volt közel menni hozzá, és megfogni a karját. Az ember érző lény: szagol és szaglik. Megmutatta a moncsicsis gyerektáskáját. Abban van mindene, mondta. Hát az a minden az aztán szinte semmi nem volt. Egy női pénztárca, ami a feleségétől maradt hátra, benne a nyugdíja maradéka, meg néhány tiszta zokni, végül egy zseblámpa. Szóval kellett neki gyorsan egy cipő. 46-osat kért, de nem tudtam hozni. Hoztam egy 44-es papucsot helyette. Háromszor nyomatékosította, hogy nem iszik, és soha nem is ivott. Örült a papucsnak, el tudott csoszogni az otthonig.

Másfél év múlva le kellett vágni az egyik lábát.

Nemrég a másikat.

Egy ideig nem láttuk, azt hittük, meghalt, de aztán valamelyik reggel itt aludt a bejárati ajtó előtt lábatlanul egy defektes kerekesszékben, alatta pisifolt, mellette flakonos bor behorpadva. Sírtam és dühöngtem egyszerre. Ez persze az én nyomorom, nem az övé. Két éve már, hogy nem visz rá a lélek adni neki bármit is. Tudok demagóg kispolgár lenni.

A Dózsa György úti szociális otthon, ahová A_Bácsi megismerkedésünk idején még hazajárt, helyrajzilag ugyan nem a Damjanich, de életérzésre kábé az is ugyanaz a Deákné vászna, kis extrákkal. Volt Attila Penzió, volt vasutas és hajós szakszervezeti székház, volt munkavédelmi kiállítási helyiség, volt szociális otthon, és most idősek otthonaként olyan, mintha mindez egyszerre lenne. Mindent egybevetve hajléktalanszálló-érzete van. Az alsó végtag hiánya tagfelvételkor minimumkritérium lehet, mert a bejárat elé mindig ki van tolva négy-öt lábatlan ember cigizni, férfiak és nők vegyesen. Kacsalábon forgó kilátástalanság, közvetlenül a négysávos út mellett. „Saját bútor, valamint háziállat behozatalára nincs lehetőség. Az intézményhez kert tartozik tavacskával, dohányzó pavilonnal.” Pont.

Itt minden ház kutyás. Ahogyan a szerelvénybolt és a Jézus-meghalt-a-bűneidért fényújságos felől közelítünk az 51-es szám felé, úgy nő exponenciálisan az egy társasházra jutó kutyák száma. A mi utcánk egy merő kutyaugatás. A mi házunkban a többi kutya csak mérsékelten érdekes, a sajátunk mindig a legszebb és a legfontosabb. Egy saját kutyát már eltemettünk, egy másik sajátot pedig tele parákkal igyekszünk épp a saját képünkre formálni. Minden járdaszegély és keresztutca egy szívdobbanás, a Damjanich–Dózsa sarok pedig már örökre egy potenciális vesztőhely marad. Hálát adok minden napért, amikor sem velünk, sem másokkal nem történik sem ott, sem máshol semmi különös. Az élet halad előre, nekünk pedig egyre több mindenről jut eszünkbe egyre több valami. Ebben az utcában pedig rengeteg a valami.

Az Ételbár az a hely, aminek nincsen kiterjedése, csak szaga. Nem látni belőle semmit, sem a vendégteret, sem a főzőhelyiséget, viszont az égett olajszag konstans. Én még oda embert bemenni nem láttam, csak kijönni onnan, legutóbb éppen egy hajhálós raszta mosogatóasszonyt, cigivel a szájában. A hajháló szakadt volt, a cigi pedig maximum Munkásnak tűnt. A tér-idő kontinuum itt valami gellert kaphatott. Ebben az utcában csupa olyat lehet tenni és tetetni, amire már alig van példa a város többi pontján. Az ételbáron és a kesztyűkészítőn kívül van nadrágfelhajtó, bőrkabátgomb-felvarró, szuterén cukrászda cégtábláján asszonynévvel, van gyógypedagógiai könyvesbolt és jósda, itt élt Örkény István, Kibédi Ervin, Antal Imre, Eötvös Cirkusz Gábor és Karinthy Frigyes, itt él jelenleg több kortárs festő, egy ólábú mizantróp fekete boxer, és az utca utolsó előtti páratlan számú házában: mi.

„Egy paksi áruház képviselője 2019. január 23-án tett bejelentést a rendőrségre, hogy az áruházból egy ismeretlen személy 8 darab kókuszcsemegét és egy műfogsorrögzítőt tulajdonított el. A tettes a termékeket a ruházatába rejtette és a pénztártól fizetés nélkül távozott. Az adatgyűjtés eredményeként a rendőrök azonosították a feltételezett elkövetőt, egy 64 éves helyi lakost, akit a nyomozók gyanúsítottként hallgattak ki. A férfi beismerte a cselekmény elkövetését és elismerte továbbá azt is, hogy 2019 januárjában ugyanebből az áruházból még két alkalommal tulajdonított el kókuszrudat, és egyéb élelmiszereket. A férfi ellen üzletszerűen elkövetett lopás vétség elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indult büntetőeljárás. Az ügyben a paksi rendőrök a szükséges eljárási cselekményeket elvégezték, és a keletkezett iratokat a napokban megküldték az illetékes ügyészségnek.”

Leli nagyon óvatosan lép vissza az erkélyről a szobába. Éjjel esett, az erkély vizes, a kinti papucsot így előrelátóan egy összehajtogatott és használaton kívüli pólóra tapicskolja az erkélyajtó mellett a szobába visszalépve. Mellette várja a száraz benti papucsa.

Mégiscsak praktikusabb ez így.

Leli azért lép ki az erkélyre, hogy megnézze, mi az isten történik kint, ami miatt a trolimegállóban életvitelszerűen nyomorgó felnyírt tarkójú nő most még hangosabban üvölt, mint szokott. A nő amúgy két napja folyamatosan üvölt.

Persze megint nem történt semmi rendkívüli.

A nő reggel fél hét óta iszik, a többi megállólakó szintén, és egy ilyen életet élve az a minimum, hogy az ember reggel nyolcra vagy belealszik mindenbe, vagy üvölt. A többiek az alvást választották, a felnyírt hajú nő meg az üvöltést. Most épp kicsit hangosabban. De nincs itt semmi látnivaló. Lelinek lehet tovább agonizálni, a trolimegálló mögötti postaépületben lehet tovább postai dolgozónak, a mellette lévő trafikban meg lehet tovább trafikosnak lenni. „Csak lovait kereső kisfiúnak ne lenni” – gondolja még egy félmosollyal Leli, de érthető módon elszégyelli magát az olcsó blaszfémia miatt. Kányádi Sándort tessetik békén hagyni. A válság legyen most azé, aki megműveli.

Mert Lelit írói válság, illetve ácsi, legyünk igazán pontosak: írói irigység kínozza. Nem kortársaira irigy, hiszen nem nagyon lenne rájuk miért. Ugyanabban az eseménytelen egy-, maximum kétpapucsi létben tapicskolnak, mint ő, és ha van az unalomnak mértékegysége, hát az biztos, hogy a házi papucs. Két házi papucsnál már csak egy unalmasabb dolog van: három házi papucs.

Viszont az elődök. Nekik volt mit aprítaniuk az életbe. Leli úgy érzi, hogy számozott világháború, nemzeti forradalom, vagy legalább egy nyavalyás kis vérzivataros polgári engedetlenség híján, ellenben tele reménnyel és szelektív udvari szeméttárolóval, rendezett társadalombiztosítással és hasüregéből csak félig kilógó beleivel neki már semmi esélye nincs a nagy irodalmi tárgynyereményekre.

„Egy 28, 24 és 17 éves férfi tört be egy 94 éves pocsaji nő otthonába. Az idős nőt annyira brutálisan bántalmazták a kirablói, hogy súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett.”

A nő a trolimegállóban még mindig üvölt. Lelinek nincs kedve még egyszer kimenni.

Egy idő után minden üvöltést meg lehet szokni. Tulajdonképpen nem is történik semmi.

Házi papucsnak kéne lenni. Vagy még inkább falábú házmester-kislánynak.

De a legjobb lenne Örkényt is baromira békén hagyni.

Az élet

Amikor az élet egy gázszerelő magánvállalkozó, akkor
azt ígéri, 11 és 12 között érkezik, és én még 12:15-kor is a csengetését várom.
Amikor az élet egy hetek óta érthetetlenül magas vércukor, akkor
biztosan akkor rúg engem seggbe, amikor a gázszerelőt várom.
Az élet ma az a gázszerelő, akire panaszkodom épp e-mailben a
barátnőmnek, hogy még mindig nincs itt, viszont
nekem pontban egykor ennem kell 55 g szénhidrátot, mert
a szakorvosnő le fog szúrni joggal, viszont
semmi normális étel nincs itthon, és amikor
az e-mail elküldése után megnézem a némára állított telefonom, látom, hogy
volt az élettől két nem fogadott hívásom.

Felhívom az életem, elnézést kérek tőle, azt füllentem neki, hogy
elveszett a telefonom és csak most találtam meg, de köszönöm, hogy hívott, és
erre az élet azt válaszolja, semmi baj, fél kettőnél korábban nem fog tudni ideérni, mert
még két helyre is mennie kell előttem.

És ekkor az élet három darab, egy óra előtt tizenkét perccel, hirtelen felindulásból elfogyasztott kiskanálnyi nutellává manifesztálódik, amit
nyilván nem fogok elmondani a szakorvosnőmnek.

Az életemnél életszerűtlenebb dologgal én még életemben nem találkoztam.

Biztonsági

Nagyon zavarba ejtő találkozni azzal, hogy akármit teszek, rossz vagyok. Hogy történetek keringenek rólam, amik vagy igazak, vagy nem, de én csak váltig azt tudom hajtogatni, hogy nem, aztán a válton túl már azt is egyre kevésbé. Hogy aztán már magam is meggyőzhető vagyok, hogy ott, ahol sosem voltam, mégis voltam, és azt, amit nem csináltam, mégis csináltam. Még a mások által feltételezett alantas érzéseim is valósággá lesznek. Elkezdem magam más szemével nézni, más fülével hallani. Elkezdem megvetni magam, tüntetéseket szervezni magam ellen, mások által visszatetszőnek mondott jelzőkkel illetni magam. Kurva leszek, csaló, szívtelen manipulátor, lesipuskás és gerinctelen nyúlványféreg.

Először mindez csak kis szeletekben leszek. Apránként szülöm meg önmagam legsötétebb mását, de aztán végül összeáll a kép, és én leszek önmagam legnagyobb szembeköpője. Ha elegen és eleget mondják, lehet bennem valami. Ha elegen és eleget mondják, csak rossz lehet bennem. Nem tudom, hogyan nem tudom leválasztani magam arról, amit mások mondanak rólam. Minden külső hang meggyőzőbb tud lenni, mint az enyém. Ha elég kitartóan és csöppet sem kendőzetlenül követ engem egy biztonsági őr a drogériában, egy idő után nemhogy bűnösnek érzem magam, de azzá is leszek. Bűnös vagyok.

Eddig a pontig fokozatosan jutok el persze, nem azonnal.

Először csak felháborodom.

Minek követ engem, azt hiszi ez, hogy ezt velem meg lehet csinálni? Ártatlan vagyok. Velem ezt nem lehet megcsinálni.

Feltűnő és elnagyolt mozdulatokat teszek, be akarom bizonyítani, hogy eszemben sincs elrakni bármit is.

Tessék. Még feltűnőbben. Nézd, biztonsági őr úr, nincs rejtegetnivalóm.

Úgy csinálok, hogy nincs rejtegetnivalóm. Aztán egyszer csak úgy, mintha nem lenne rejtegetnivalóm. A kettő között nem érzem az átmenetet, egyszer csak megtörténik.

A túlkompenzálás mindig gyanús. Miért csinálok így? Tán okom van? Biztonsági őr úr, esküszöm, ártatlan vagyok!

Azt hiszem, ártatlan vagyok!

Biztonsági őr úr, mondd meg, hogy ártatlan vagyok!

Ugye ártatlan vagyok?

Ugye nem én csaptam rá a liftajtót tegnap az öreg nőre a házban? Ugye nem én fordítottam hátat az engem megszólító turistáknak?

Én?

Én voltam hát mégis, mégis én, aki azt hazudta, hogy nincs házi feladat? Én felejtettem el nagyinak napraforgóolajat venni? Én ettem meg Kisgyuri fél fagyiját? Én tagadtam le? Én tettem meg minden rosszat, és én tagadtam le mindent? Én? Mondd a szemembe, én? Ugye én?

Én.

Hát persze, hogy én voltam.

Én füllentettem anyának.

Én szálltam rossz vonatra, én fagyiztam el, én ittam el, én kurváztam el, én kártyáztam el a pénzt.

Én követtem, én csaltam meg, én hazudtam, én csaptam le, én ütöttem meg, én csábítottam el, én öltem meg, én, többször egymás után, én, különös kegyetlenséggel, én, előre megfontoltan, én, szemenszedetten, én, megbánás nélkül, én, nem ismerek sem istent, én, sem embert, én, biztonsági őr úr, elnézést kérek, én voltam, én, én, én.

Leli vagyok, bűnös. Én voltam. Én vagyok. Minden bűnös én vagyok.

Minden én vagyok. Én csak magamra tudok gondolni.

Korán reggel becsípődött derékkal egy órán át hiába próbáltam feltölteni az elmúlt két hetem vércukorértékeit egy “pofonegyszerűen használható online felületre”,
emiatt csak 5 perccel később tudtam elindulni a tervezettnél,
emiatt egy olyan trolira szálltam, aminek leesett az áramszedője,
emiatt a troli 6 percet állt a megállóban,
emiatt egy olyan kövér úr is elérte a trolit, aki rám förmedt, hogy temetésre megyek-e, hogy ilyen lassú vagyok,
emiatt már csak akkor értem a négyeshatoshoz a Királyra, amikor épp kimaradt három járat,
emiatt egy tömött járaton szagoltam iszonyodva az egymáshoz és hozzám nyomódott emberek feje búbját, láttam a látni nem kívánt telefonkijelzőiket,
emiatt meg kellett állnom egy pillanatra a Borároson leszállás után, hogy kapjak egy embernyi levegőt,
emiatt nem értem el azt a hévet, amivel még elértem volna azt a 20 percenként közlekedő csepeli buszt, amit emiatt aztán nem értem el,
emiatt a balul sikerült trolizás, villamosozás, hévezés és buszozás után 40 perccel később értem oda Csepel túlfelére, mintha 5 perccel korábban indultam volna el otthonról, ahol aztán azt láttam, hogy a lépcső, ami felvezet a főorvosnőhöz a hegyre, egyszerűen megszűnt, lebontották, nincs,
emiatt integettem a munkásoknak, hogy ilyenkor mi van, és ők mutatták, hogy merre kerüljem ki a hegyet,
emiatt a helyes irányban kikerültem a hegyet,
emiatt még később értem oda a főorvosnőhöz,
emiatt még tovább elcsúszott az amúgy is elcsúszott rendelés,
emiatt hallhattam a váróban is, ahogy a rendelőben a kihangosított telefonon a törött lábú főorvosnő, aki a lábsérülése miatt nem tudott személyesen megjelenni a szakrendelésen, hogyan osztott ki egy férjét és gyermekét egyedül nevelő negyvenes nőt, aki emiatt elsírta magát, hogy értse meg a főorvosnő, ő jelenleg ennél többet a cukrával, az inzulinpumpájával, az életével nem tud tenni,
ami miatt aztán én is elsírtam magam, mert egyszerre sajnáltam a nőt és magamat (az orvosi mérleg szerint 93 kg vagyok, és bár a leleteim jók, tornázom, figyelek, érzelmi, fizikai és értelmi életet egyszerre élek, nem eszem lisztet, cukrot, rizst, krumplit, hízásom mégis rejtélyesen és megállíthatatlanul VAN),
emiatt a két és fél órával elcsúszott rendelést még további tíz perc sírással megtoldottam,
emiatt 20 percet vártam a visszafelé induló buszra a hegy alatt a megállóban,
emiatt olyan ideges lettem, hogy mielőtt felszálltam a hévre, felvásároltam a csepeli Aldiban 400 g szénhidrátnak megfelelő szemetet, amit két hévmegálló alatt röfögve felfaltam,
emiatt a Boráros téren hányingerem és lelkifurdalásom lett,
emiatt pedig az elkésett, hányingeres villamosozás után egy olyan trolira sikerült csak felszállnom, aminek a vezetője a leszállásom után az orra előtt zárta be az ajtaját egy babakocsival a trolihoz szaladó fiatal anyukának,
aki emiatt csak annyit mondott nekem, aki mély felindultságomban együttérzésemről biztosítottam szegényt, hogy:
“Nem baj. Majd jön a következő.”

Aztán leégett a Notre Dame.