Zetor Leila kikívánkozik

„Minden írói magabiztosság lenyűgöz és gyanakvóvá tesz.”
(Leli)

Húsz percig vártam tegnap bevásárlás után, hogy lássam, hogyan örül a gazdájának az a kutya, aki a pláza elé volt kikötve. Otthon sajnáltam volna ezt a húsz percet ezzel tölteni, itt viszont olyan magától értetődőnek tűnt nekem ezt a banális kukkolás. Higgadt kis kutya volt, nem sírt, nem pánikolt, csak fürkészte minden kilépőben az ismerőst. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki a gazdája, és milyen lesz az, amikor meglátják egymást. Fiatal fiú, öreg hobó, művészeti iskolába járó rajzmappás lány, mittudomén. A tizenötödik perc után gondolatban azt is lejátszottam, hogy a kiskutyáért senki nem jön majd, és én másfél óra múlva még mindig itt ülök, megpróbálok megoldást találni a helyzetre, végül haza kell majd vinnem abba az apartmanba, ahol sem dohányozni, sem hangoskodni, sem élőállatot felvinni nem szabad. Ekkor az amúgy is éber kiskutya nyaka még jobban megnyúlt, a farka csóválni kezdett, egy pontra fókuszált, és a két egyszerre kicsapódó üvegajtó közül végül a bal oldali volt a nyerő: egy fiatal, szőke lány nyitotta ki, ölében a szintén szőke, kb. másfél éves síró kislánnyal. Megkönnyebbült csalódottsággal indultam el haza, mármint ide, Prágába-haza. Ez a kutya ma már nem lesz az enyém. A lány még hosszan ölelte a síró gyereket, és a kutya közben rendületlenül, de egyre lassuló tempóban csóvált mellettük megnyugodva, hogy nem lesz itt hagyva.

Hosszan találgathatnám, mi történt köztük, kinek mi volt a szerepe ebben a családi dinamikában, de teljesen felesleges. Ha van is igazság (nincs), az hótziher, hogy nem az enyém. Gondolom, hazaindultak.

Biztos, hogy nem az emberek habitusának vagy külsejének leírása fog közelebb vinni engem ahhoz, milyen itt az élet. Egyáltalán, honnan tudnám én azt, hogy akár itt, akár otthon, Magyarországon milyen az élet? Az én életem itt is, ott is olyan, amilyen. Látok színeket, formákat, templomokat, szezonális hajléktalanokat, saját márkás dobozos söröket, de minden leírásuk önfényező torzítás lenne. Lám, miket látok meg, miket veszek észre, milyen tendenciákat vélek felfedezni. Prágakék ég, prágazöld fű, satöbbi. Fotózni könnyebb.

Annyi kínzó kérdésen van már túl az emberiség. Fel vannak téve, aztán tessék. Hogy ha a nagyanyánktól örökölt teacsíkos bögrét napokig lenne alkalmunk súrolni, egészen addig, amíg a teacsíkok a bögre belső faláról nyomtalanul eltűnnek, vajon tényleg csak annyit kapnánk végeredményül, amennyit bármelyik retró bögréket gyártó multicég nyújtani tud nekünk – ugyanolyan színben, a megtévesztésig hasonlító formai jegyekkel? Ha már nincs élő ember, aki tanúja volt a bögre, és vele együtt nagyanyánk hányattatásainak, azok a hányattatások vajon tényleg megtörténtek-e? Van-e köze azoknak a teafoltoknak nagyanyánk hányattatásaihoz? És ha több napig súroljuk őket, míg végül eltűnnek, vajon tényleg eltűnnek? Közhelyes és soha fel nem fogható, meg nem válaszolható kérdések. Leli Prágája vajon a valódi Prága-e? Prága Lelije vajon a valódi Leli-e?

Most jöttem rá, hogy még a legzseniálisabb emberi, újságírói, irodalmi megnyilatkozások is megsértik a szabályos érvelés alapvető szabályait. Szabályos érvelés nincs. Minden csúsztatásra csúsztatás a válasz: hamis kompozíció, hamis dilemma, a bizonyítási kényszer áthárítása – felesleges lenne az összes egyetemes érvelési hibát felsorolni.

Amelyik beszélő álláspontjával egyetértünk, annak ezeket a hibákat egyszerűen megbocsájtjuk. Sőt. A javára írjuk.

Mindennel lehet vitatkozni.

És mindennel egyet lehet érteni.

Ha ezen itt túl sokat agyalok, miközben hallgatom szegény Vojcek időnként a semmiből felszakadó asztmás köhögését a szomszéd szobából, akkor rövid úton eljutok oda, hogy semmilyen közbeszédnek, politikának, irodalomnak nincs semmi értelme. Nincs, nem lehet mindenben igazad, és mégis érvelsz, szimpatikussá teszel, kiemelsz, túlzol, alámész, megrendítesz, felkavarsz. Szavakkal, metaforákkal, történetekkel dolgozol, miközben a saját olvasói, ideológiai, ontológiai táborodat erősíted, a saját hited lukait foltozgatod. Tudod, hogy igazad van, kell, hogy tudd, mert különben nincs értelme írnod. Viszont tudod, hogy nincs igazad, mert a világ alapvetően nem megismerhető.

Nincs igazság.

Innen, hogy nincs igazság, na, ettől a fényesre sikált cserépkályhától elindulva szép családtörténetet írni. Folytatni azt, ami sose volt.

Reklámok

2018 nyarán a Damjanich

A Damjanich utca olyan, mint egy krétaszívbe írt bazmeg a falon. Egyszerre szív, és egyszerre bazmeg. Meghatódom tőle, látván őt anyázok, és átérzem minden aszfaltrezdülését az utolsó futómuskátliig bezárólag. Hat éve élek, egy éve pedig élünk itt, és bár ennyi idő kevés ahhoz, hogy a hazámnak, a szűkebb pátriámnak nevezzem, azért jelentős hozzáadott értékem lett általa. Szűkni mondjuk szűk. De mondom, nem pátria. Még mindig kényelmetlen kicsit ezt a sok szagot meg hangot befogadni, magamévá tenni, de önkéntelenül is itthon vagyok valahogy, íme hát megleltem. Nem nehéz, és még csak akarni sem kell, adódik minden magától.

Itt mindenki egyszerre házmester, alsóközép és felsőproletár kicsit, a néhány éve felújított lifttel közlekedve a mi házunkban minden gazdasági és társadalmi státusz le s föl, oda és vissza átjárhatóvá válik.

Plusz cselédlakások.

Gyanítom, pont ugyanígy van ez az összes többi ház összes többi liftjével ebben az utcában. Minden szivárványszínű zászlóra jut egy jobbikos, minden olasz delikáteszre egy kínai vegyes. Az avasi lakótelepet és a Győri kaput Miskolcon annak idején magától értetődően éreztem a magaménak, a Teréz körutat itt Pesten már kevésbé, a Damjanich viszont kezd a véremmé válni. Kacag és kidob.

Ott van például a bácsi. A_Bácsi. Az elején szerettem és sajnáltam egyszerre, de igyekeztem a szeretetre nagyobb súlyt fektetni. Amíg két lába volt, ez is könnyebben ment. Ma már, hogy nincs egy lába sem, és messziről bűzlik szegény, inkább csak sajnálom. Úgy találkoztam vele először öt éve, hogy sírt. Elaludt a Ligetben, és lelopták a lábáról a cipőjét. Akkor még nem volt büdös. Nem mintha ez bármit is elmondana egy ember belső értékeiről, de így könnyebb volt közel menni hozzá, és megfogni a karját. Az ember érző lény: szagol és szaglik. Megmutatta a moncsicsis gyerektáskáját. Abban van mindene, mondta. Hát az a minden az aztán szinte semmi nem volt. Egy női pénztárca, ami a feleségétől maradt hátra, benne a nyugdíja maradéka, meg néhány tiszta zokni, végül egy zseblámpa. Szóval kellett neki gyorsan egy cipő. 46-osat kért, de nem tudtam hozni. Hoztam egy 44-es papucsot helyette. Háromszor nyomatékosította, hogy nem iszik, és soha nem is ivott. Örült a papucsnak, el tudott csoszogni az otthonig.

Másfél év múlva le kellett vágni az egyik lábát.

Nemrég a másikat.

Egy ideig nem láttuk, azt hittük, meghalt, de aztán valamelyik reggel itt aludt a bejárati ajtó előtt lábatlanul egy defektes kerekesszékben, alatta pisifolt, mellette flakonos bor behorpadva. Sírtam és dühöngtem egyszerre. Ez persze az én nyomorom, nem az övé. Két éve már, hogy nem visz rá a lélek adni neki bármit is. Tudok demagóg kispolgár lenni.

A Dózsa György úti szociális otthon, ahová A_Bácsi megismerkedésünk idején még hazajárt, helyrajzilag ugyan nem a Damjanich, de életérzésre kábé az is ugyanaz a Deákné vászna, kis extrákkal. Volt Attila Penzió, volt vasutas és hajós szakszervezeti székház, volt munkavédelmi kiállítási helyiség, volt szociális otthon, és most idősek otthonaként olyan, mintha mindez egyszerre lenne. Mindent egybevetve hajléktalanszálló-érzete van. Az alsó végtag hiánya tagfelvételkor minimumkritérium lehet, mert a bejárat elé mindig ki van tolva négy-öt lábatlan ember cigizni, férfiak és nők vegyesen. Kacsalábon forgó kilátástalanság, közvetlenül a négysávos út mellett. „Saját bútor, valamint háziállat behozatalára nincs lehetőség. Az intézményhez kert tartozik tavacskával, dohányzó pavilonnal.” Pont.

Itt minden ház kutyás. Ahogyan a szerelvénybolt és a Jézus-meghalt-a-bűneidért fényújságos felől közelítünk az 51-es szám felé, úgy nő exponenciálisan az egy társasházra jutó kutyák száma. A mi utcánk egy merő kutyaugatás. A mi házunkban a többi kutya csak mérsékelten érdekes, a sajátunk mindig a legszebb és a legfontosabb. Egy saját kutyát már eltemettünk, egy másik sajátot pedig tele parákkal igyekszünk épp a saját képünkre formálni. Minden járdaszegély és keresztutca egy szívdobbanás, a Damjanich–Dózsa sarok pedig már örökre egy potenciális vesztőhely marad. Hálát adok minden napért, amikor sem velünk, sem másokkal nem történik sem ott, sem máshol semmi különös. Az élet halad előre, nekünk pedig egyre több mindenről jut eszünkbe egyre több valami. Ebben az utcában pedig rengeteg a valami.

Az Ételbár az a hely, aminek nincsen kiterjedése, csak szaga. Nem látni belőle semmit, sem a vendégteret, sem a főzőhelyiséget, viszont az égett olajszag konstans. Én még oda embert bemenni nem láttam, csak kijönni onnan, legutóbb éppen egy hajhálós raszta mosogatóasszonyt, cigivel a szájában. A hajháló szakadt volt, a cigi pedig maximum Munkásnak tűnt. A tér-idő kontinuum itt valami gellert kaphatott. Ebben az utcában csupa olyat lehet tenni és tetetni, amire már alig van példa a város többi pontján. Az ételbáron és a kesztyűkészítőn kívül van nadrágfelhajtó, bőrkabátgomb-felvarró, szuterén cukrászda cégtábláján asszonynévvel, van gyógypedagógiai könyvesbolt és jósda, itt élt Örkény István, Kibédi Ervin, Antal Imre, Eötvös Cirkusz Gábor és Karinthy Frigyes, itt él jelenleg több kortárs festő, egy ólábú mizantróp fekete boxer, és az utca utolsó előtti páratlan számú házában: mi.

„Egy paksi áruház képviselője 2019. január 23-án tett bejelentést a rendőrségre, hogy az áruházból egy ismeretlen személy 8 darab kókuszcsemegét és egy műfogsorrögzítőt tulajdonított el. A tettes a termékeket a ruházatába rejtette és a pénztártól fizetés nélkül távozott. Az adatgyűjtés eredményeként a rendőrök azonosították a feltételezett elkövetőt, egy 64 éves helyi lakost, akit a nyomozók gyanúsítottként hallgattak ki. A férfi beismerte a cselekmény elkövetését és elismerte továbbá azt is, hogy 2019 januárjában ugyanebből az áruházból még két alkalommal tulajdonított el kókuszrudat, és egyéb élelmiszereket. A férfi ellen üzletszerűen elkövetett lopás vétség elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indult büntetőeljárás. Az ügyben a paksi rendőrök a szükséges eljárási cselekményeket elvégezték, és a keletkezett iratokat a napokban megküldték az illetékes ügyészségnek.”

Leli nagyon óvatosan lép vissza az erkélyről a szobába. Éjjel esett, az erkély vizes, a kinti papucsot így előrelátóan egy összehajtogatott és használaton kívüli pólóra tapicskolja az erkélyajtó mellett a szobába visszalépve. Mellette várja a száraz benti papucsa.

Mégiscsak praktikusabb ez így.

Leli azért lép ki az erkélyre, hogy megnézze, mi az isten történik kint, ami miatt a trolimegállóban életvitelszerűen nyomorgó felnyírt tarkójú nő most még hangosabban üvölt, mint szokott. A nő amúgy két napja folyamatosan üvölt.

Persze megint nem történt semmi rendkívüli.

A nő reggel fél hét óta iszik, a többi megállólakó szintén, és egy ilyen életet élve az a minimum, hogy az ember reggel nyolcra vagy belealszik mindenbe, vagy üvölt. A többiek az alvást választották, a felnyírt hajú nő meg az üvöltést. Most épp kicsit hangosabban. De nincs itt semmi látnivaló. Lelinek lehet tovább agonizálni, a trolimegálló mögötti postaépületben lehet tovább postai dolgozónak, a mellette lévő trafikban meg lehet tovább trafikosnak lenni. „Csak lovait kereső kisfiúnak ne lenni” – gondolja még egy félmosollyal Leli, de érthető módon elszégyelli magát az olcsó blaszfémia miatt. Kányádi Sándort tessetik békén hagyni. A válság legyen most azé, aki megműveli.

Mert Lelit írói válság, illetve ácsi, legyünk igazán pontosak: írói irigység kínozza. Nem kortársaira irigy, hiszen nem nagyon lenne rájuk miért. Ugyanabban az eseménytelen egy-, maximum kétpapucsi létben tapicskolnak, mint ő, és ha van az unalomnak mértékegysége, hát az biztos, hogy a házi papucs. Két házi papucsnál már csak egy unalmasabb dolog van: három házi papucs.

Viszont az elődök. Nekik volt mit aprítaniuk az életbe. Leli úgy érzi, hogy számozott világháború, nemzeti forradalom, vagy legalább egy nyavalyás kis vérzivataros polgári engedetlenség híján, ellenben tele reménnyel és szelektív udvari szeméttárolóval, rendezett társadalombiztosítással és hasüregéből csak félig kilógó beleivel neki már semmi esélye nincs a nagy irodalmi tárgynyereményekre.

„Egy 28, 24 és 17 éves férfi tört be egy 94 éves pocsaji nő otthonába. Az idős nőt annyira brutálisan bántalmazták a kirablói, hogy súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett.”

A nő a trolimegállóban még mindig üvölt. Lelinek nincs kedve még egyszer kimenni.

Egy idő után minden üvöltést meg lehet szokni. Tulajdonképpen nem is történik semmi.

Házi papucsnak kéne lenni. Vagy még inkább falábú házmester-kislánynak.

De a legjobb lenne Örkényt is baromira békén hagyni.

Az élet

Amikor az élet egy gázszerelő magánvállalkozó, akkor
azt ígéri, 11 és 12 között érkezik, és én még 12:15-kor is a csengetését várom.
Amikor az élet egy hetek óta érthetetlenül magas vércukor, akkor
biztosan akkor rúg engem seggbe, amikor a gázszerelőt várom.
Az élet ma az a gázszerelő, akire panaszkodom épp e-mailben a
barátnőmnek, hogy még mindig nincs itt, viszont
nekem pontban egykor ennem kell 55 g szénhidrátot, mert
a szakorvosnő le fog szúrni joggal, viszont
semmi normális étel nincs itthon, és amikor
az e-mail elküldése után megnézem a némára állított telefonom, látom, hogy
volt az élettől két nem fogadott hívásom.

Felhívom az életem, elnézést kérek tőle, azt füllentem neki, hogy
elveszett a telefonom és csak most találtam meg, de köszönöm, hogy hívott, és
erre az élet azt válaszolja, semmi baj, fél kettőnél korábban nem fog tudni ideérni, mert
még két helyre is mennie kell előttem.

És ekkor az élet három darab, egy óra előtt tizenkét perccel, hirtelen felindulásból elfogyasztott kiskanálnyi nutellává manifesztálódik, amit
nyilván nem fogok elmondani a szakorvosnőmnek.

Az életemnél életszerűtlenebb dologgal én még életemben nem találkoztam.

Biztonsági

Nagyon zavarba ejtő találkozni azzal, hogy akármit teszek, rossz vagyok. Hogy történetek keringenek rólam, amik vagy igazak, vagy nem, de én csak váltig azt tudom hajtogatni, hogy nem, aztán a válton túl már azt is egyre kevésbé. Hogy aztán már magam is meggyőzhető vagyok, hogy ott, ahol sosem voltam, mégis voltam, és azt, amit nem csináltam, mégis csináltam. Még a mások által feltételezett alantas érzéseim is valósággá lesznek. Elkezdem magam más szemével nézni, más fülével hallani. Elkezdem megvetni magam, tüntetéseket szervezni magam ellen, mások által visszatetszőnek mondott jelzőkkel illetni magam. Kurva leszek, csaló, szívtelen manipulátor, lesipuskás és gerinctelen nyúlványféreg.

Először mindez csak kis szeletekben leszek. Apránként szülöm meg önmagam legsötétebb mását, de aztán végül összeáll a kép, és én leszek önmagam legnagyobb szembeköpője. Ha elegen és eleget mondják, lehet bennem valami. Ha elegen és eleget mondják, csak rossz lehet bennem. Nem tudom, hogyan nem tudom leválasztani magam arról, amit mások mondanak rólam. Minden külső hang meggyőzőbb tud lenni, mint az enyém. Ha elég kitartóan és csöppet sem kendőzetlenül követ engem egy biztonsági őr a drogériában, egy idő után nemhogy bűnösnek érzem magam, de azzá is leszek. Bűnös vagyok.

Eddig a pontig fokozatosan jutok el persze, nem azonnal.

Először csak felháborodom.

Minek követ engem, azt hiszi ez, hogy ezt velem meg lehet csinálni? Ártatlan vagyok. Velem ezt nem lehet megcsinálni.

Feltűnő és elnagyolt mozdulatokat teszek, be akarom bizonyítani, hogy eszemben sincs elrakni bármit is.

Tessék. Még feltűnőbben. Nézd, biztonsági őr úr, nincs rejtegetnivalóm.

Úgy csinálok, hogy nincs rejtegetnivalóm. Aztán egyszer csak úgy, mintha nem lenne rejtegetnivalóm. A kettő között nem érzem az átmenetet, egyszer csak megtörténik.

A túlkompenzálás mindig gyanús. Miért csinálok így? Tán okom van? Biztonsági őr úr, esküszöm, ártatlan vagyok!

Azt hiszem, ártatlan vagyok!

Biztonsági őr úr, mondd meg, hogy ártatlan vagyok!

Ugye ártatlan vagyok?

Ugye nem én csaptam rá a liftajtót tegnap az öreg nőre a házban? Ugye nem én fordítottam hátat az engem megszólító turistáknak?

Én?

Én voltam hát mégis, mégis én, aki azt hazudta, hogy nincs házi feladat? Én felejtettem el nagyinak napraforgóolajat venni? Én ettem meg Kisgyuri fél fagyiját? Én tagadtam le? Én tettem meg minden rosszat, és én tagadtam le mindent? Én? Mondd a szemembe, én? Ugye én?

Én.

Hát persze, hogy én voltam.

Én füllentettem anyának.

Én szálltam rossz vonatra, én fagyiztam el, én ittam el, én kurváztam el, én kártyáztam el a pénzt.

Én követtem, én csaltam meg, én hazudtam, én csaptam le, én ütöttem meg, én csábítottam el, én öltem meg, én, többször egymás után, én, különös kegyetlenséggel, én, előre megfontoltan, én, szemenszedetten, én, megbánás nélkül, én, nem ismerek sem istent, én, sem embert, én, biztonsági őr úr, elnézést kérek, én voltam, én, én, én.

Leli vagyok, bűnös. Én voltam. Én vagyok. Minden bűnös én vagyok.

Minden én vagyok. Én csak magamra tudok gondolni.

Korán reggel becsípődött derékkal egy órán át hiába próbáltam feltölteni az elmúlt két hetem vércukorértékeit egy “pofonegyszerűen használható online felületre”,
emiatt csak 5 perccel később tudtam elindulni a tervezettnél,
emiatt egy olyan trolira szálltam, aminek leesett az áramszedője,
emiatt a troli 6 percet állt a megállóban,
emiatt egy olyan kövér úr is elérte a trolit, aki rám förmedt, hogy temetésre megyek-e, hogy ilyen lassú vagyok,
emiatt már csak akkor értem a négyeshatoshoz a Királyra, amikor épp kimaradt három járat,
emiatt egy tömött járaton szagoltam iszonyodva az egymáshoz és hozzám nyomódott emberek feje búbját, láttam a látni nem kívánt telefonkijelzőiket,
emiatt meg kellett állnom egy pillanatra a Borároson leszállás után, hogy kapjak egy embernyi levegőt,
emiatt nem értem el azt a hévet, amivel még elértem volna azt a 20 percenként közlekedő csepeli buszt, amit emiatt aztán nem értem el,
emiatt a balul sikerült trolizás, villamosozás, hévezés és buszozás után 40 perccel később értem oda Csepel túlfelére, mintha 5 perccel korábban indultam volna el otthonról, ahol aztán azt láttam, hogy a lépcső, ami felvezet a főorvosnőhöz a hegyre, egyszerűen megszűnt, lebontották, nincs,
emiatt integettem a munkásoknak, hogy ilyenkor mi van, és ők mutatták, hogy merre kerüljem ki a hegyet,
emiatt a helyes irányban kikerültem a hegyet,
emiatt még később értem oda a főorvosnőhöz,
emiatt még tovább elcsúszott az amúgy is elcsúszott rendelés,
emiatt hallhattam a váróban is, ahogy a rendelőben a kihangosított telefonon a törött lábú főorvosnő, aki a lábsérülése miatt nem tudott személyesen megjelenni a szakrendelésen, hogyan osztott ki egy férjét és gyermekét egyedül nevelő negyvenes nőt, aki emiatt elsírta magát, hogy értse meg a főorvosnő, ő jelenleg ennél többet a cukrával, az inzulinpumpájával, az életével nem tud tenni,
ami miatt aztán én is elsírtam magam, mert egyszerre sajnáltam a nőt és magamat (az orvosi mérleg szerint 93 kg vagyok, és bár a leleteim jók, tornázom, figyelek, érzelmi, fizikai és értelmi életet egyszerre élek, nem eszem lisztet, cukrot, rizst, krumplit, hízásom mégis rejtélyesen és megállíthatatlanul VAN),
emiatt a két és fél órával elcsúszott rendelést még további tíz perc sírással megtoldottam,
emiatt 20 percet vártam a visszafelé induló buszra a hegy alatt a megállóban,
emiatt olyan ideges lettem, hogy mielőtt felszálltam a hévre, felvásároltam a csepeli Aldiban 400 g szénhidrátnak megfelelő szemetet, amit két hévmegálló alatt röfögve felfaltam,
emiatt a Boráros téren hányingerem és lelkifurdalásom lett,
emiatt pedig az elkésett, hányingeres villamosozás után egy olyan trolira sikerült csak felszállnom, aminek a vezetője a leszállásom után az orra előtt zárta be az ajtaját egy babakocsival a trolihoz szaladó fiatal anyukának,
aki emiatt csak annyit mondott nekem, aki mély felindultságomban együttérzésemről biztosítottam szegényt, hogy:
“Nem baj. Majd jön a következő.”

Aztán leégett a Notre Dame.

P. I. 90

Épp a napokban írtam egy barátnőmnek, hogy nekem ez a zenekari rajongás tizen- és huszonévesen kimaradt az életemből, és sosem vágytam semmilyen koncertre semmilyen énekest vagy énekesnőt életnagyságban látni. Életnagyságú posztert a Popexpresszből a szobám falára is nagyjából csak korosztályi csoportnyomásra választottam (Michael Jackson), de sosem fájt igazából egy kazettát hallgatva az élet, és nem értettem, miért viselnek a velem egykorúak zenekarneveket meg rajzolt énekesfejeket a fehér pólójukon. Aztán beugrott, hogy ácsi. A frászt nem tudtam én rajongani. Csak az én rajongásom tárgyát nem lehetett pólón viselni, mert kinéztek volna vele a felső tagozatosok tematikus farsangi bulijáról. Lambadát táncolni egy színésznős pólóban hülyén nézett volna ki. Meg amúgy is úgy éreztem, hogy anélkül is, minden nélkül is állandóan hülyén nézek ki. De ha ezt a nőt megláttam, még a hülyén kinézés is felmagasztosult. Groteszk volt és gyönyörű egyszerre.

A televíziókészülék képernyőjén keresztül tartottam vele a kapcsolatot élete végéig, amelyben az őszinte csodálatnak, a szívfacsaró jókedvnek, a vérverejtékes kacagányáriáknak volt csak helye, nettó búnak és bánatnak legkevésbé. Oké, a Ház a sziklák alatt megtekintése után üres rotringceruzával karcoltam a matekfüzetem nejlonborításának hátuljára, hogy Tera forever, és közben talán még sírtam is. De pont annyira nem tudtam csak és kizárólag komolyan venni, mint amennyire csupán nevetni is fájt rajta ugyanakkor.

Őszintén: semmit sem tudtam róla. Sose akartam róla mindent tudni. Nem az élete érdekelt. Amit láttam viszont belőle, azt fenntartások nélkül magaménak éreztem mindig, és többet és többet és még többet akartam belőle látni. Fekete-fehérben, színesben, távkapcsolótlanul, majd később egy négyzet alapú hasábos távkapcsolóval a kezemben is mindig mellettem, de inkább fölöttem állt. Ez utóbbi távkapcsolóval amúgy Irma néniéknél, a család egy közepesen távoli baráti családjánál találkoztam először egy szilveszter éjszakán. A távkapcsolót be lehetett tolni a televízió jobb alsó sarkába, hogy az ne vesszen el. Persze így is mindig elveszett. Psota viszont örök volt. A Richtofit sportrémtől zsíros fotelkarfa szagától bódultan hallgattam abban az annakidejéni esztrádműsorban, miközben Irma néniék a távkapcsolót kajtatták, hogy őmellette elaludni nem lehet, és közben vagy a Bongó vagy a Bumm telefonszáma villogott a jobb alsó sarokban, majdnem közvetlenül a távirányító luka fölött.

Tök mindegy volt, mit csinált. Rajzfilmfigurahangért gyerek úgy még nem rajongott, mint én Vilmáért. Ha a nyelvgyökömet feltoltam a szájpadlásom leghátsó részére, és úgy énekeltem, hogy tibitebitangó, egészen jól utánoztam őt. Nevetséges volt, és én nevettem rajta, de ha mások nevettek rajta, urambocsá még le is ripacsozták, az nekem fájt. Mintha engem bántanának. És bár anyám, nagyanyáim, nagynénéim és az összes nőalak a lakótelepen tökéletesen és páratlan átéléssel játszotta el a neki szánt szerepet az életemben, azt hiszem, nekem Psota Irén volt az első női szerepálmom.

És ami a rajongás számomra még mindig homályos voltát illeti: fogalmam sincs, hogyan lehet egy ennyire vadidegen embert, aki ráadásul már nem is él, ennyire nagyon szeretni.

Ház a sziklák alatt (Makk Károly, 1958, részlet) from Filmalap – Filmarchívum on Vimeo.