2018. május 6.

én nem tudom, mi ez, de szar nagyon,
hogy az anyák napja nekem egy kispályás versmaraton,
a dalokat még  mindig én éneklem, és nem nekem más,
májusi első vasárnapom részleges meghasonulás,
“édesanyám, virágosat álmodtam”
(lombikprogramgazda voltam álmomban),
“ingó-bingó, zöld fűszál”
(negyven fölött meghíztál),
és már egy hete csak, hogy a mama szóra
úgy gondolok, mint egy soha el nem évülő inkasszóra,
engem is anya szült meztelen,
én meg lassan, de biztosan őszülök, ezt nekem,
mondja a hormonháztartásom, a korom, a kormány,
nőgyógyászati mosolyom egy ügyes begyakorolmány,
és már nem hiszem, hogy foghatom a dagadt bokám másra,
józsef attilát az antikvarium.hu-n kosárba teszem, és
úgy megyek föl röhögni az elittársra.

tudom, hogy nem vagyok fair sem magammal, sem a világ nagyobbik felével,
amelyik megcsinálta, és legalább vasárnap a gyerekével ebédel,
mert egész vagyok így is, érzem,
nem egy gyerek az én részegészem,
és bosszant, hogy a kormány az én méhemben turkál,
de az még jobban, hogy üres,
és én vagyok az a nő a pultnál,
a gyógyszertárban, a váróban, a boltban,
aki lehettem volna tizennyolc éve – mondjuk terhes -, de nem voltam.
és már az én lányom vagy fiam szlemmelhetne itt, nem én
(lehetne meglepetés e költemény),
röhejes panasz ez, profán önsajnálat,
örök gyerek maradok, az én jó édesanyámat,
és nem növök fel, mert nem tudom, milyen az, amikor
“nekem nősz nagyra, szentem”, de kívánom,
hogy most, hogy lassan érettségiző korba lép a hiányom,
tudjak lenni úgy, ahogy ilyenkor pont jó nekem, és mindenki másnak,
gyereknek, felnőttnek, apának, anyának.

Reklámok

Néhány napja találtam itthon egy szál kutyabajuszt. Fogalmam sincs, hogy a Sáráé-e, vagy még a Radartól keveredett valahonnan elő ez az egyébként nagyon bizarr erősségű és vastagságú valami, de hogy egyszer csak ott volt a kanapé mögött, az tuti. Ki akartam dobni, de aztán végül nem dobtam ki. Itt van a komódon. Sára szőrtüszőit is ellenőriztem a pofáján, hogy esetleg találok valahol egy pöttyöt rajta kiálló szőr nélkül, de aztán így kívülről látva magamat éreztem, hogy ez azért elég beteg. Schrödinger kutyabajsza, a kvantumelmélet abszurditása nélkül. Ez a bajusz vagy egy élő, vagy egy halott kutyáé.

Hónapok óta emésztődik bennem a leendő, a mindig volt és a meglévő családom. Az emberek, a betegségeik,  a betegségeim, a gyerekek, a kutyák, az életek, a könyvek, amiket nem olvasok el, az írók, akiket irigylek, akikre felnézek és akik frusztrálnak (ennek a három halmaznak a metszete amúgy meglepően nagy), meg persze az a sok borzalom, ami bennem és kívülem történik. A kívülem is elég kegyetlen tud lenni, de a bennem-hez képest még mindig csak szandálzoknis sétagalopp. A bennem-nek nincs kronológiája, okokozata és értelme, csak esz belülről. Nem eszik. Esz. Iktelen behatoló (értsd: bennem), nem hagyja magát írni.

A kívülem körülhatárolhatóbb. Politikai, közéleti, erkölcsi (ennek a három halmaznak a metszete amúgy szintén meglepően nagy mostanában), és sokkal inkább gyakorlati, mint elméleti. Elég sokat fogyaszt százon. Látom a Coopban sajátmárkás parizert venni, sorban állni ingyenebéden, és érzem a szagát minden fedett pleximegállóban. A kívülem-ben szinte mindenhol emberszag van, a szó legszorosabb értelmében. És ez a szag sokszor valami elmúlásszag inkább, mint az élet szaga.

Ez a poszt tulajdonképpen egy combfiksz paródia. Hónapok óta nem tudok írni, kötetcímem viszont már van, a négyes metróból loptam: Vízköddel oltó puska.

Részlet 4.

Hülye divatok vannak kialakulóban. Ekkor kezdi a fél ország azt hinni és hangoztatni, hogy és-sel nem kezdünk mondatot.

Apa anyja, Leli nagyanyja, akit nagyinak olyan ritkán volt alkalmuk szólítani – egyrészt mert nem illett rá az istennek sem, hiába próbálkoztak vele mindannyiszor, másrészt meg mert eléggé ritkán találkoztak vele – akkor már haldoklott. Haldoklott: ilyen szavakat az ember, vagyis ők, vagyis különösen ők, nem mondanak ki a történése idejében. A történés maga éppen elég szenvedés mindenkinek. Haldoklónak, haldokló fiának, unokának, menynek egyszerre. Egyszerre, nem egyformán, kis csúsztatásokkal. A passzív történést nevén nevezni már felesleges is. A haldoklás műfaját tekintve amúgy is egy merő csúsztatás. Nehéz benne nyakon csípni a jelenidejűséget.

Az „akkor”, amikor az ominózus haldoklás történt, egy elhanyagolható falustyáni lakodalom idején volt. Lehet egy lakodalom elhanyagolható? Ha már a rokonsági fokot sem tudja Leli ma megnevezni, de azt tudja, hogy az érintett felek azóta elváltak, és a férj két sikertelen elvonó után egy munkásszállón tölti az éjszakáit hétfőtől péntekig, kétes minőségű építőipari munkát szar pénzért végezve, a sajátos nevelési igényű kamasz gyereke pedig, akinek neve egy feledhető brazil szappanopera férfi főszereplőjének amerikai hangzású nevét őrzi, évek óta nem kíváncsi rá, akkor mindenképpen.

Képek vannak Leli előtt, meg az érzés, hogy hideg van. Nyárvégi sátoros lagzi a kétnevű ragasztványfalu innenső határán, a nagyanyja háza pedig pont a falu túlsó végében van, a kétnevű falu második nevében. Leli apja presztízskérdést csinál belőle, hogy az anyját a lagzi közben is látogatni kell. Juli menne vele, de Gyuri lebeszéli. Leli is menne vele, őt Gyuri valamiért hagyja. Leli nagyanyja a kórházba nem akart bemenni, otthon fekszik egyedül és tehetetlenül a széles és rövid hitvesi ágyon. Lagzizni már nem tud, így hozzá menni kell, kiabálva simogatni kell, gondolja Gyuri. Nagyanya nem hall. Vagy ha hall is, Édesanyám!mal – Gyuri hívja így, nagy tisztelettel, nagy kezdőbetűvel és kis haraggal a hangjában – mindig kiabálni kell. Leli önként vállalja, hogy vele megy. Az este folyamán háromszor veszik nyakukba a falut, háromszor fél Leli attól, hogy életében először végre halott embert fog látni.

Édesanyám! a húsleveszöldségek tálalása előtt még mosolyog, de már alszik, Leli apja ekkor kedvesen kiabál vele. Leli a veszekedésekre emlékszik, de már valós idejükben sem érti a hangos szavakat egészen. Leli se nem túl kicsi, se nem túl hülye abban az időben, egyszerűen csak szerinte nincs ezeknek a veszekedéseknek oka. Nagyanyja (Édesanyám!) vizenyős lába, bárgyú mosolya nem lehet ok, minek haragszik az apja, ennek így semmi értelme, gondolja Leli. Azt nem tudja, az apja mire gondol, de láthatóan, hallhatóan haragszik. Ez a harag valahogyan az egész családnak sajátja.

Nagyanyja a falu túlsó végében felszolgált töltött káposzta után, másodjára már nem mosolyog, de nem is alszik egészen, delíriumban nyög. Apjának ez is épp elég ok a haragra. Beszélgetéseik lényeges mondatait Leli rendre megjegyzi.

– És Édesanyám! – kiabálja Gyuri, és kérdez valamit.
– Fiam! – nyögi Édesanyám!, és hozzátesz valamit.
– Mit mond, Édesanyám? – kiabálja Gyuri, és nem tesz hozzá semmit.
– Fiam! – nyögi Édesanyám!, és nem tesz hozzá semmit.

Visszamennek másodjára is a lagziba.
Gyuri nem bírja a piát, de iszik.
Juli, Gyuri felesége nehezen tűri, ha Gyuri iszik.
Gyurit ez most nem érdekli, iszik.
Édesanyám haldoklik, gondolja Gyuri, ha ki nem is mondja.
Nagyanyám haldoklik, gondolja Leli, ha ki nem is mondja.
Juli eszik a tortából.
Túl vajkrémes, gondolja, ha ki nem is mondja.
Mindhárman szenvednek valamitől.
Julit legkevésbé a túl vajkrémes tortalap bántja.

Harmadjára már úgy megy a túlvégi házba az apja meg a lánya, mint akiket akasztani visznek. Lehajtott fej, tele has, tompuló érzékek. Gyuri kevés kimondott szava kásás a pálinkával kevert szorongástól, Leli meg még sosem látott halottat. Kíváncsiság és félelem küzd benne végig a Kossuth Lajos úton, egyik sem nyer. Kimerítő döntetlen. Odaérnek, benyitnak, mint előtte már kétszer az este folyamán. A nagyanyja megint alszik, de közben nem is mosolyog, nem is nyög.

Béke.

Gyurinak aktuálisan nincs kivel kiabálnia. Leli már nem izgul, de meg még nem könnyebbül.

A nagyanyja haldoklik, és ő gyakorlatilag nem tud róla semmit, a vizes lábán, a leállni készülő veséjén és a késői combnyaktörésén kívül. Ennél bizonyára sokkal több egy ember, gondolja Leli.

És Lelinek milyen igaza van.

 

Hogyan legyünk

A szülők a szendvicssütő készülék vezetékét a készülék alján erre kialakított dudor körül egy irányba tekerik. (Tekerjék.) Mindezt annyiszor, amennyiszer a vezeték hossza engedi. (Engedje.) Így a dugalj mindig ugyanoda esik (essen).

A fürdőszobai kilépő lefeslett oldala mindig a csappal ellentétes oldalon van. (Legyen.) A szülők nem szeretik, ha vizes, így használat után a konyhai radiátorra rakják. (Rakják.) Általában harmincöt perc múlva le is szedik. (Szedjék.) Ha nem teszik, akkor baj van. (Ne legyen.)

A baj a folytonosság és a kiszámíthatóság hiánya. Minden gyerek megérzi ezt.
Ne legyenek illúzióink.

Iszonyú gátak vannak bennem ezzel a kötettervvel kapcsolatban, és iszonyú akarás is. Iszonyú. Ha ezt most wordben írnám – másfeles sorköz, Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt – az iszonyú-t biztos, hogy kitöröltem volna. Leragadok a részleteknél, miközben magamnak is, másnak is azt magyarázom, hogy ez az egész fikció. Persze, annyira az, amennyire minden emlékezés az. Pláne ha nem az én emlékezéseim azok. Arról már nem is beszélve, hogy mi van azzal, amire már senki nem emlékszik, aminek egyetlen szemtanúja sem él már. Ki a bizonyíték arra, hogy bármi bárhol megtörtént. Inkább minden csak megtörténhetett. Maradok a -hetetteknél, talán így könnyebb lesz.
Én még élek. Kitalálok, de azért van súlya. Hülyeséget, korhűtlenséget, következetlenséget nem lehet írni. Negyvenéves vagyok, és még csak most tanulok írni.
Több időm lett. Csináltam magamnak, és lehet, hogy csúnyán nagyot fogok koppanni. A mondatok akadoznak, visszatörlöm, írok, visszatörlöm, írok. Jó, a visszatörlöm több. Erről álmodom, ezt írom fejben a fizioterápián, a Pennyben, ennek a része a házmesternő, ehhez adalék egy apró hülyeség, a Maximenkó-módszer, az akadozó Miskolc-Budapest vonatútjaim immár húsz éve, minden csiki-csuki sarki párbeszédfoszlány, a pult mögötti pénztárgépes bénázások, de még a könnyen zsírosodó hajam is. Túl sok a világban a kutyásvideó és az örökbefogadásra váró szerencsétlen kutya, túl sok a szívdobbanásom, elterel. Túl sok bennem az elméleti szülő és az elméleti gazda. Túl sokat ülök a kanapén, de nem eleget ahhoz, hogy ebből záros határidőn belül mű legyen. Félek, hogy mű lesz.
Kutatok, jegyzetelek, filmeket nézek, és egy kicsit már beszélgettem Anyával is ezzel kapcsolatban. Szeretek Anyával beszélgetni. Persze, egy csomószor be tud zavarni a valóság. Nehéz úgy fiktív családregényt írni, hogy közben a valódi családom, a dédelgetett párkapcsolatom ennyire van. Vannak bajok is. Olyan magas labdányi bajok, amik önmagukban elvinnének két novelláskötetet. Szelektálnom kell. Nem fogok sem egészségügyi szociót, sem családállítást, sem fejlődéstörténetet összefércelni, a jót meg úgysem lehet közhelytelenül leírni. Mert persze jó is van dögivel. (Visszatörlés.)
Negyvenéves vagyok, folyamatosan olvasok, folyamatosan írok (na jó, folyamatosan törlök), és már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az alanyom egyeztetve van (lesz) az állítmányaimmal. Akadozik minden, közben meg annyi a jó történés, mármint az a , ami a történetmesélés szempontjából jó, hogy szinte már terhes. Itt most nincs visszatörlés. Itt most leírás sincs.
Sokat is sírok most, hogy több időm lett. Az elmúlt heteimnek olyan dramaturgiája kerekedett, hogy csak lesek. Kicsit dühít is, hogy mintha ezt az egészet az élet sokkal jobban csinálná annál, mint amennyire én ezt valaha is fogom tudni. Felhív például a diabetológusnőm félprivátim, a telefonbeszélgetésben kiemelt szerepet kap a lombik szó, és ellepi a fejem meg a szívem az írói indiszkréció, de ellenállok. (Visszatörlés.)
Hetek, hónapok óta magammal cseszekszem. Leli hetek, hónapok óta újult erővel cseszekszik velem.

Részlet 3.

Légy már férfi!

Azon gondolkodtam, pontosan mire is gondolhattam akkor, amikor odasziszegtem neki a vállam fölött foghegyről hátrafelé a Dózsán végigtrappolva ezt az ócska mondatot. Utáltam ezt a mondatomat. Persze őt is utáltam akkor, hogy jön, csak jön utánam, azok után, amiket meggyónt nekem a parkban a padon, annyira közhelyesen és annyira lesütött szemekkel, ami már egy képregényfigurának is túlzás lett volna. Azt akartam, hogy ne kövessen, mi a fenének? Nézze végig, ahogy a takonytól fújtatva magamban szentségelek, összeszámolom az utamba kerülő összes rendszámtábla összes ű betűjét, ahogyan akkor szoktam, amikor elkap az utcán a pánik? Miért kéne neki tudnia, hogy mi bizsergés, mi fertelmes zúzmaraforróság eszi szét minden pánikroham alkalmával a józan eszemet? A légzőszervi préseimhez mi köze? Nézze végig, ahogy leköpöm a nyugdíjasotthon húgyszagú orgonáit? A padon még kis szövegbuborékokban bugyogtak ki a sajnálom-ok és a de értsd meg szeretlek-ek a feje fölött karéjban, nekem pedig villámokat szórt a képregényfejem. Közben a madarak csiripeltek, a kutyák meg végezték a dolgukat körülöttünk a parkban. Felemelt lábbal vagy domborítva, mindegy. Kutyának kéne lenni, vagy bárminek, csak ennek nem, ami most. Én ezt az embert szeretem.

Szóval oké, hogy a csalódottságtól és a még mindig közhelyesen nyakamba zúduló kétségbeeséstől a rendszámtáblákon kívül nem vettem észre, illetve nem akartam észrevenni a világból semmit, azért ezt az ócska mondatot csak nem kellett volna. A férfilégy-et és a megcsalás szót a magyar nemzeti szókincsnek magából egyszerre kivetnie kellett volna. Hát micsoda egy ótvar két szó ez? Micsoda egy elmagazinozott lejáratáspáros? Hát mi vagy te, Leli, egy Nők Lapja vezércikk?

Leli. Ilyet férfinak nem mondunk. Embernek sem mondunk. Férfiembertől férfinaklennit nem várunk el. A férfinaklenni nincs. Hová tette vajon Leli, hová tette bennem az én híresen körbegondolt és mindig makulátlan értelmiségi nemi sehovasetartozásomat? Miért kiabálok ilyen buta, demagóg hülyeséget egy embernek, akitől amúgy a legkevésbé sem várom el, hogy legyen férfi, vagy ha az akar lenni, akkor legyen úgy az, ahogyan akar, de ne úgy, ahogyan én azt akkor, abban a Dózsa György úti pillanatban értettem?

Légy már nő.

Gyuri amalgáméles felszólítómódja csendesen, felkiáltójel nélkül csúszott ki rosszul záró szemfogai közül, és ez a felkiáltójeltelenség még fájóbbá tette. Mit tudott ő akkor a majd harminckét év múlva bekövetkező Dózsa György útról és a nyugdíjasotthon híres duplalila orgonabokrairól, valamint a dolgukat végző ivaros és ivartalan ligeti kutyákról? Javarészt és kurvára semmit. Gyuri harminckét évvel a most történtek előtt a miskolci hadiparkban akart férfi lenni – akármit is jelentsen ez. Ha ehhez Kisjulinak nőnek kell lennie, akkor Kisjuli legyen nő.

A hadiparkba jártak görkorcsolyázni hétvégenként a gyerekekkel, az akkor nyolcéves Lelivel és a tizenharmadik évébe guruló Kisgyurival. Gyuri, Kisjuli és Leli lapos fenekükre gumírozott sportkordnadrágot húztak, úgy rótták a köröket a kiszuperált tankok körül. Gyuri és Kisjuli görkorin gurultak, nekik úgy volt térkép e táj, Kisgyuri meg egy bumfordi felnőtt tolókocsiból figyelte őket hátulról, aminek széles műbőr ülőívében ide-oda kotyogott a keskeny és beteg fiúfenék. Leli Camping biciklin körözött velük. Egy észak-magyarországi iparváros patológiája egy családi tablóképen, de micsoda tablóképen: tizennégy keréken egy négytagú család, körülöttük működésképtelen múzeumi tankok.

Kisjuli, gondos anya lévén, fél szemét fia négy kerekén, másik fél szemét Leli két kerekén  tartotta, és e forgolódás közben nem vette észre, hogy a hatalmas teniszpálya ívét követő járda folytonossága egy széles keresztrepedéssel egyszer csak megszakad. A repedésben sűrű fű, a fűközökben pitypangok. Kisjuli bal hátsó két plexikerekének ez már sok volt. Akkorát nyekkent, hogy Kisgyuri reflexből behúzta a kéziféket a tolókocsin. Ez volt a szokása, ha valami meglepő történt. Anya a földre került, valaminek történnie kellett

– Állj föl.
– Nem tudok.
– Juli, állj föl.
– Gyuri, nem tudok, segíts.

Gyuri segített, bár nem volt könnyű, mert rajta is görkorcsolya volt. Pár másodperc spéttel Kisjuli öle irányából keskeny vércsík szivárgott végig két kordcsík között. Vérárok. Gyuri ettől ideges lett, és apai tekintélyének vélt legjavát latba vetve azt a bizonyos három dőlt betűs szót bírta csak kipréselni nevetésre görbülő, amúgy idegesen rángó száján.

Légy már nő.

Kisgyuri átült a kocsiból a kocsiba, lecsatoltak és elpakoltak mindent, aztán hazamentek némán család lenni. Kisjuli azért nevetett, hogy hát Gyurim, gyerekek, nézzétek, milyen csúnyán elestem.

Részlet 2.

Úgy kapkodott az életében Gyuri az életmotívumok között, mint ahogyan később Leli, az édeslánya kapkodott egy kézirat-leadással terhes éjszakán a kimaradt olvasmányélmények között. Leli össze akarta ollózni az általános műveltségét úgy másfél óra alatt. Gyuri össze akarta ollózni az élet legfontosabb állomásait úgy hatvanhárom év alatt. Leli legalább Báró Wenckheim első mondatáig eljutott. Gyuri mindössze a saját haláláig jutott.

Nem fogom eljátszani, hogy művelt vagyok, gondolta Leli. Édesapám, halott édesapám, te se pironkodjál a háborús élmények miatt, meg amiatt se, hogy olyan zavarosan fogantál, és születtél meg erre a motívumgazdag világra. Édesapám. Az élet egy merő dada. Figyelemzavaros vagyok, és nyugodjál meg, én se értek ebből az egészből semmit. Sőt: nem hiszek az egész-ben, egy történet elmondhatóságában, de még egy történetben sem. Nem hiszek Zoránban, a propán-butánban, nem hiszek a dalban, a dalban, a daaaalban.

Gyuri egy padláson született, háborúban. Ő sem hitt a dalban, pedig az anyja rengeteget énekelt neki. Talán túl sokat is. Alig-alig beszélt a kis Gyurihoz, elapadozó tejét és keskeny szókincsét vaskos népdalcsokorral kompenzálta túl. Egy merő közhelygyűjtemény volt Gyuri anyja, Leli nagymamája. Énekelt a népboltba menet és vissza, énekelt minden megerőszakolás előtt és után, énekelt a hatodik hónapban és a negyedik évben, de még akkor is, amikor Gyurinak már kezdett kínos lenni a dolog. „Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs”, dalolta Gyuri édesanyja a konfliktusok kirobbanásakor, és alkalmazta ilyetén módon a passzív agresszió eklatáns példáját. Gyurinak nem volt jó hangja, az anyja mégis mindig énekeltetni akarta. Gyuri a szavak embere volt, viszont az első szavak nehezen jöttek ki a buci gyerekszáján, és utána is még sokáig dadogott. De a szavak embere akkor is a szavak embere. Ha befelé, hát befelé. Gyuri az volt.

A szomszédjukban a plébános lakott, sok könyvvel és kevés törődéssel a világ bajai iránt. Gyuriékat valamiért – ha nem is szerette, de – sokkal inkább elviselte, mint bárki mást a faluban. A kevés törődésébe a világ bajai iránt a kis Gyurika még épp belefért. A buci szájú, dadogós kisgyerek onnantól kezdve, hogy megtette az első lépéseit, akkor mehetett át a plébánoshoz, amikor akart. Három hideg kőlépcső, az átlagosnál magasabb küszöb. Puritán plébánia sok világi könyvvel a hátsó szobában. Gyuri számára ezzel kezdődött a világ igazi megismerése.