Holnap béke

A félelem egy sunyi gumilabda, amire álmomban valahogyan ráléptem, és most éktelenül sípol bennem még ébren is. Hajnalban az álomból való felébredés után húsz percig magzatpózban reszketek. Olyan erős félelmet érzek, ami nem nagyon hasonlítható eddigi életemben semmihez. Ha leírom, nem lesz semmi különös, tudom. Ezt érezni kell. (Nem.)

Tehát.

Egy romkocsmába evakuálnak minket, amiről aztán kiderül, hogy nem evakuálás, sokkal inkább deportálás. Van valami közös, ill. mások által közösnek vélt bennünk, ezt tudjuk, érezzük, de egyikünket sem az érdekel, mi lehet az. Elmondhatatlanul félünk, ez a legközösebb bennünk. Egy ismerős lány, Bea eszelősen szomorú tekintettel kezébe vesz egy türkiz sensodyne fogkefét, úgy, mintha az fegyver lenne,  és egyenként ránk fogja. Senki nem nevet, álljuk a tekintetét, mindannyian tudjuk, hogy ez tréning. Én is ráfogom Beára a fogkefémet, ő pedig megköszöni utána. Mindkét oldalt meg kell tapasztalni, vagy mi ölünk majd, vagy minket ölnek meg, vagy – értelemszerű sorrendben – mindkettő. Ezt mind jelenti ez a röhejes jelenet a fogkefével. Neszeszerünk van, mintha ez egy felhőtlen lánytábor lenne egy romkocsma közepén. Belemegyünk a játékba. Ki tudja, talán azt hisszük, ezzel késleltethetjük az elkerülhetetlent.
Csak lányok vannak mindenütt. Egy másik ismerősöm, aki a valóságban (facebook) egyszer egy áldozathibáztatós posztot népszerűsített lelkesen, álmomban most fegyőr. Könyörtelen tekintettel valamiért egy bőrkabátot szuszakol magára. Látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban képes lenne ölni. A bőrkabát ujján ismeretlen önkényuralmi jelkép, de persze úgy csinálunk, mintha csak egy ártatlan lánytábori csapatjelvény lenne.
Név szerint szólítanak minket a pulthoz. A csapos egy lány, akivel eljátsszuk, hogy ez egy szokásos szombat éjszaka. Én rendelek, ő kiszolgál, de mindketten ismerjük a szabályokat: ha nem tetszem neki, bármikor lelőhet.
Nem sokkal később egy félreeső szobában ülök, szigorú arcú nők kérdezgetnek mindenféle ártatlan dolgokat groteszkül negédes hangon, amikre nem tudom, mi a jó válasz. Ha viszont rosszat mondok, tudom, hogy megölnek. Félelmemben összepisilem magam attól a kérdéstől, hogy hánykor szoktam reggelizni. Mi van, ha nem tudom a jó választ. Végül kiengednek a többiekhez.
A romkocsma táncterében a kivetítőn egy ártatlannak tűnő dokumentumfilmet vetítenek rólam, a kamera épp egy Holmi folyóirat hasábjait pásztázza. “Ami igazán lényeges, az az inzulinpumpa.” Ezt a mondatot mutatja gyanúsan hosszú ideig a kivetítő, majd beszélnek a díjaimról, a kutyámról, és szépen lassan lehúzzák a hangot a filmemről. Néma képsorok következnek, rajtuk az anyám, a bátyám, a kutyám a miskolci házunk udvarán, majd a férfi, akit szeretek, nagytotálban sír hang nélkül a budapesti lakásunkban, végül egy csomó gyógyszertári vényre közelítenek. Az asztalon inzulin, inzulinpumpa-szerelék és egy vércukormérő készülék. A film üzenete világos.A többi nő filmje az enyém után következik. Most már mindenki tudja, hogy meg fogunk halni, csupán a mikor és a hogyan kérdéses. A megfélemlítés eszközei indokolatlanul finomak és perverzek. Feleslegesek vagyunk és drágák. Bea is, a bőrkabátos is, én is. Ma háború van. Ez ilyen.

Elmúlni csuklógyakorlat

“Cucu, semmi baj nincsen, mondja nagymama a kutyának, majd nagymama váratlanul felbukik a küszöbben, és szilánkosra töri az arccsontját.”

Volt egy vállalásom (leginkább magam felé) az év egy egészen konkrét naptári napján valamikor nyár elején, hogy én bizony írok majd naponta egy oldalt, és egy év múlva, egy egy évvel későbbi egészen konkrét naptári napon abból biztosan lesz valami. Az elején gördült, görbült, kanyarodott, ment eléggé, nem panaszkodom. Leila, Leli, megcsinálod, mit neked élet, mit neked minekélni, önhazugság, világkomplexus satöbbi. Családregény. És nincs család, és nincs regény, de megy! Megy. Olyan nincs, hogy nincs sehogy.

Egy ideig ment. Oszt feszt nem. De, de mégis van olyan, hogy nincs sehogy.

Bedugultam. Mondanám, hogy tele vagyok történettel, de nem vagyok. Pár oldal után kiderült, hogy állóképekkel vagyok tele. Az egész életem, minden visszapörgetett fantáziám meg nosztalgikus önigazolásom csupa kimerevített állókép. Nincs történet. Nem merem, nem bírom (fosok) tovább írni.

Ülünk a nagy magyar író – állókép – tömörfa ebédlőasztalánál, a szemembe néz. Neje, barátnőm (satöbbi, a legtöbb mindig a satöbbi), Zsuzsi közben levest mer, aztán másodikat, az író pedig néz. A leves isteni. A második is, mint mindig. Judit, maga meg fog kukulni. Maga regényt akar írni. Egészt, műfajit, monamí. Ne tegye. Féltem, hogy maga elmúlik csuklógyakorlat lenni. És bazmeg (elnézést) megint igaza van.

Nem teszek semmit.

A kritikusoknak: a blog nem minőség, és nem műfaj. Felület, az isten áldjon meg titeket! Ha szar, akkor szar, és nem azért, mert blog! Ha novella, akkor novella, és nem azért, mert jó! (Indulatim elszálltanak. Vicceltem.)

Más. (Nem, nem is más. Bénít.) Van egy nő. Gyűlöl. Azt hiszi, gyűlöl. Gyűlölni is állókép. Nekem perdefiníciónem – lovasnemzet vagyunk, fonetikus, magyarból értő – fáj. Majd túl leszünk rajta. Erre van az élet. Mire másra, ha nem erre. Legyünk túl rajta! Rajta!

[Pedig azt is mondta a nagy magyar író az élet tömörfa ebédőasztalánál, hogy ne arra koncentráljak, hogy ne úgy írjak, mint a. (Itt egy boglya fehér férfinév következik.) De nehéz. Élni is tök nehéz. Tök. Ez a szó is egy micsodaság lenne regényben.]

Halottnak a csók. Nekem speciel a Schulz G.

Aztán vettem három csomag kávékapszulát

Hány rétegnyi és miféle konyhapszichológia, mennyi faramuci trauma, milyen piszlicsáré és összegabalyodott családállítandós komplexus búvódik meg abban az egyszerű tényben, hogy

miután a Hádából egy nagy szatyorral kilépve nekimentem egy kiskutyának véletlenül, mert nem láttam szegényt, a gazdája pedig a sűrű bocsánatkéréseim után sem bírta kimondani, hogy semmi baj, és még kétszer vissza is szaladtam hozzá pedig, és elmondtam neki többször, hogy higgye el, megértem, nekem is van kutyám, nem volt szándékos, sajnálom, de ő csak hajtogatta, hogy mert-nem-néznek-sehova-csak-mennek-mint-az-ökrök,

én az Aldiig úgy zokogtam, mintha dézsából öntenének.

London calling

(A szerző nem közgazdász, nem pszichológus és nem antropológus. Világlátása minimum kettős és sokszor rövid. Döntései, véleményei – véleménykéi, véleménymorzsácskái, -zsácskácskái stb. – leginkább pillanatnyiak és impulzusvezéreltek. Egyáltalán nem gondolja, hogy igaza van. Érez.)

Többször elmondom itt több embernek, hogy amikor legutóbb, 15 éves koromban Londonban voltam, pont akkor lettem cukorbeteg. Ok-okozati összefüggés nincs, de azért ez eszembe jut többször most, hogy itt vagyok. Akkor még lehetett galambokat etetni a Trafalgaron, van is róla valahol egy Kodak fotó a fiókban. Összecsinálták a türkiz kabátom a galambok, én meg széttett karokkal vigyorgok az esőben, mint egy mazochista madárijesztő. Most már nem lehet etetni őket. Sok amúgy a tiltó tábla.

A repülőgépen odafelé valami pánikrohammal kevert hipoglikémiás sokkom van. Utólag röhögök. Vicces lett volna, ha 24 éves diabétesztartamom első hipós ájulása meg pont itt történik. Végül nem történik, de azért ijesztő. Marad az eredeti sztori, hogy itt lettem cukorbeteg.

A meghívás négy napos, őrületes az eufória. Van itt egy londoni magyar könyvklub, én lennék az évad utolsó meghívott szerzője. E.-vel osztálytársak voltunk Miskolcon, aztán egy újpesti albérletben nyomorogtunk hárman egy szobában – E., Sz. és én – az egyetem első évében. Jó, nem volt az igazi nyomorgás, igazából aranyélet volt, de ez most olyan jól hangzik. Kellenek a kontrasztok. Egyszer állítólag kiakadtunk a hosszú hajszálai miatt, hogy mindig azzal van tele az albérlet. Azóta nekem hosszú a hajam, az övé pedig vállig ér. Jó kis év volt az. Nem öregszünk, persze, hogy nem, inkább felnövünk lassan. Sokat röhögünk. Neki három gyereke lett, nekem egy sem. Ő kiment 16 éve a férjével Londonba, én Budapesten maradtam. Ezek a tények. „A többi néma csend.”

A legrosszabb sarki élelmiszerbolt is jobb kint, mint itthon a csúcsminőségű. Nem, másképp mondom. Bármilyen demagógnak is tűnik, kint egyszerűen nincs szar. Nehéz nem sznobnak lenni ott, ahol csak minőségi dolgok vannak, és ezt többször tapasztalom: az olivabogyóknál, a handmade lakberendezési tárgyaknál, és akkor is, amikor az oysterrel bénázom, és nem, nem elég jó a gépnek a hitelkártyám. Ott sincs szoszidzsból a kerítés, viszont a folyamatos szájtátásomat is nehéz lehet figyelmen kívül hagynia a, a, szóval bárkinek. Ott szegény vagyok, és ez ténykérdés.

Mindenki a telefonját nézi, én is. Fotózni kell, wifi kell, térkép kell, egyszerre kell. Minden pillanatban megfogadom, hogy nem fogok mindent átszámolni, de nem megy. Étteremtáblától designboltig folyamatosan megy a számolás a fejemben. Nem szeretem ezt a kicsinyességet. Azt sem tudom megállapítani, ez vajon az én személyes kicsinyességem, vagy az álleszcuzammen magyarságomé. Akármelyik is, szégyellem magam előtt, dühös leszek. Én nézem csak meg az embereket ennyire, ők nem nézik meg egymást ennyire. Persze próbálok diszkrét maradni, ilyen napszemüvegem nekem is lehetne, az én táskám jobb, ez nálunk is ennyibe kerül, sőt, ez nálunk drágább, ennek kifejezetten örülök, na, ez, ez szörnyű hülye érzés.

A cipők. Gojzervarrott, kézzel varrott, bőrtalpú, hegyes orrú, kerek orrú, férfi, női, gyerek, csodálatos, csodálatos cipők. Kirakok az oldalamra egy képet egy sármos középkorú férfi kezéről, a kezében egy helyi újságról. Jönnek a magyar ismerősök, barátok kommentjei, hogy mégis, hogyan néz ki ez a rózsaszín zakó, férfin, micsoda dolog satöbbi. Elszomorodom. Egy magas, vékony fiú jön velem szembe hazafelé – igen, E.-ék háza most a haza nekem is –, rajta élére vasalt ing, csodálatos pasztell férfizakó, selyemsál, egy gurulósbőröndöt húz maga után az állomás felé. A lábán egy lapos nyitott női szandál. Csodálatos az összhang. Ezt, ezt irigylem. Meg a meg nem nézését, a meg nem szólását, a ki nem röhögését. Szép.

Húsz percig keringek a Sohón, nagyon kell már pisilni, de nincs egy olyan önkiszolgáló étterem sem, ahova van merszem egy lendülettel bemenni. Itt nem nézelődik, nem válogat senki, még a turisták sem, sőt, ők a legkevésbé. Beállnak a sorba, fizetnek, kész, ready, sterady, go. Három kör lézengés után az elsőre kinézett organic, natural szendvicsezőben már ismerősek lesznek a szabályok, felveszem én is a sor ritmusát, és bár a pultos fiúnak egy szavát sem értem, azért van merszem használni az egyetlen alkalmasnak tűnő dombornyomott bankkártyámat, fizetés után pedig az unisex vécét. Kezemben kacsás szendvics, mango lassi takeway, a vécében pedig a járólaptól a vécédeszkáig áll a pisi, akasztó nincs. Nem részletezem, hogyan, de valahogyan megoldom.

Sportot űzök abból, hogy kérdezgetem a helyieket, merre kell menni. Hagyom a francba a google mapet. Nincsenek hozzászokva az analóg térképmutogatáshoz, de nagyon készségesek. Az egyik parkban, amit három ember útmutatása után végre megtalálok, kislányok tanítják egymást hídba lemenni, aztán felállni belőle. Az egyiknek a rasztáira véletlenül rálép a másik, előbb kis veszekedés, majd röhögés. Amúgy mindenütt egyenruha. Most már tudom, hogy az egyszerűbbek, egyszínűbbek az állami iskolák egyenruhái, a színesebbek, egyedibbek a magániskoláké. A kislányokon kalap, ami huszonöt éve is pont ilyen formájú volt. Eszembe jut Sarah Stanley, ami persze nettó hülyeség, mert az kanadai, és a kor sem stimmel, de hát mit csináljak, nekem Magyarországról ez ilyen.

Nem sok kutyát látok az utcán, de azokon mind póráz van és szájszíj. Egy babakocsis anyuka a hatalmas mező közepén próbálja a pórázfegyelmet hírből sem ismerő kutyája ritmusát felvenni, lobog a babakocsi után, börleszk. Sehol nem engedhetik szabadon a kutyákat. Eszembe jut a Városliget, és nincs semmi konklúzióm. Itthon aztán látom, olvasom, mi volt a Közlekedési Múzeumnál.

Az irodalmi esthez délelőtt bevásárolunk. Kijjebb megyünk kicsit a török negyedbe, csodálatos a választék, az árak szinte magyarok, a bolti eladólány elsétál velünk az ásványvizes göngyöleggel a parkolóig, mert már nincs szabad kezünk. Your’re welcome, mosolyog. Ez a négy nap egyik legnagyobb élménye. Díszlethentes, díszletpékség, díszlet-delikátesz, mondaná bennem a pikírt magyar, ha hagynám, de nem, nem hagyom, mert ez itt valójában tényleg mind ilyen. Egyáltalán nem díszlet itt semmi. Ezek ők. Az este remek. Senki nem tudja, mi lesz most a szavazás után, egyikük felületesen ismer egy embert, aki a kilépésre szavazott, de ennyi.

200E a reptérről, első ajtós felszállás, analóg bérletmutatás, Kőbánya-Kispest, metró, aztán a Blahán egy idős férfi mossa a fenekét a szökőkútban. A Keletinél egy szétcsapott lány szalad a busz után, elöl le van hányva kicsit a pólója, az ülepén barna folt. A ház előtt sziával köszönnek az ötvenes házlakók, feleseznek vagy söröznek, nem is figyelem. Póló nincs rajtuk, meleg van, végülis érthető.

Meg kéne tanulnod elfogadni – ez volt az egyik fontos mondat, amit Cs. mondott nekem tegnap este, kezemben a magvetős szatyrokkal, benne hét ingyenkönyvvel, Örsike saját balatoni cseresznyéjével, egy újságkivágásos technikával készült montázzsal, ami az én arcomat ábrázolja, meg egy frissen kibontott kekszes zacskóval, amit azért kaptam a kiadó standjánál, mert már beadtam az inzulint, és kellett a szénhidrát.

Nem tanítottak meg adni, mi? – ez volt a másik fontos mondat, amit egy Fedél nélkült kínáló férfi mondott nekem végtelen keserűséggel két órával később a Keletinél, amikor elnézést kértem tőle a szatyraimmal a kezemben, hogy most nem tudok neki adni semmit.

Hazudtam.

Leli nincs rosszul, csak néha sír. Szíve joga neki, gondolja. Aztán meg vagy igen, vagy nem. Semmi sem hat rá olyan elementáris erővel, mint a saját élete, de ez persze mindig utólag – általában este – derül ki. Könyörtelen ez az egy testbe, egy lélekbe bezárva lenni, aztán meg érezni néha hatásokat, ellenhatásokat. Sokat.
Könyörtelen.
Ha ilyen szóvicc van, akkor mindig tudja, hogy a lényeg el van fedve. De hát mi a lényeg, ugye. És mi van elfedve, ugye.
Bajnak lenni nem feltétlenül baj, csak fáj. Általában este.
(Hogyan lesz ebből regény?)
Hogyan lesz ebből élet. Az én életem.
Ki, ha én nem.
Piha. Én nem.

Vagy igen, vagy nem.