Az Ön étkezéséből hiányzik a saláta.

Leli meredten nézi a szemközti falat.

Hol vannak a levesek?

Szalagfüggöny, a sarokban mellette egy félrecsúszott vércukornapló-kupac.

A karfiol, a brokkoli?

A teraszon odaszáradt galambürülék.

Hol van a csirke, kérdem én?

Pedig milyen takaros kis terasz ez, ha rásüt a nap. Olyan, mintha nem november, hanem április lenne.

Túl sok zabkását és banánt eszik.

Kegyelemdöfés. Kibuggyan. Leli elnézést kér, szabadkozik azért, mert kedden ebédre akkor pont két szendvics volt és keksz, de értse meg a főorvosnő, másképp nem megoldható, a nyomtatványboltban, ahol dolgozik, nincs konyha, nincs mikró és hűtő, de ez nem gond, heti háromszor szerinte simán elfogadható, és speciel ő még szereti is a formanyomtatványok szagát. Kásás a hangja, mint a fagyott almáé. Oké. De reggeli után akkor sem lehet azonnal mozogni, nézze meg, mutatja az émelyítően színes diagramot, minden egyes nap korán reggel háromnegyed órát, urambocsá’ másfél órát sétál, ami önmagában jó, na de a mikor! Az a nem mindegy! Evés után maradjon nyugton egy órát, és csak utána induljon el, mert először lemegy, utána meg felmegy. Ki? Nem ki, hanem mi! A cukra. Ja. Jó, mondja, és a kutyára gondol, meg a kicentizett reggelekre. Nincs kedve magyarázkodni. Igaza van. Majd akkor korábban reggelizik. Angi, a főorvosnő lánya, aki privát irodai környezetben is Főorvosasszonynak szólítja az anyját, hoz Lelinek egy zsebkendőt. Figyelmes. Nem hagyja, hogy túl sokáig kotorásszon az összeroskadt műbőrtáskájában. Amúgy Leli pontosan tudja, hogy csak a kabátzsebében van, a táskájában nincs zsebkendő, de az meg kint van az előszobában, az orra alatti vonal viszont már gyanúsan fénylik. Kell egy gesztus, hogy legalább keresi, mielőtt eléri a fényes csík a felső ajkát. Kap új időpontot, öt receptet, meg még egy zsebkendőt, a bélyegző eltűnik, aztán megkerül, aztán megint eltűnik, a mérleg szerint fogyott másfél kilót. Legalább ez. A vérnyomása megint alacsony. A főorvosnő megsimogatja Leli lapockáját, semmi baj, én a ma reggeli kiborulásomon már túl vagyok, sírjon nyugodtan, mondja, és mosolyog. Persze, hogy erre Leli megint elkezd sírni. Fizet, aztán kifelé menet leveri a vércukornapló-kupacot. Felesleges motívumhalmozás.

Három hetvenes nő száll fel a Hollandi csárdánál, mindegyikükön kalap és dzseki. Valamilyen faramuci barátnői hálózatot próbálnak bőbeszédűen tisztába rakni, hogy most akkor tulajdonképpen ki honnan ismer kicsodát hármójuk közül. A legbiztosabb támpont az, hogy a sarkon lakó vörös röntgenorvosné asszony mennyire szép volt, és mégis milyen hamar meghalt, elvitte a, na, tudja, mi, mell vagy méh, de elvitte. Az egyik nehézkesen leszáll, a másik kettő a végállomásig bolti blokkokat bogarászik. Ez itten a vödrös tejföl volt, háromhatvankilenc, és ennek füle is volt, az a felhajtható. Praktikus. A kicsi zsugortejszín drága, de ennél nagyobb kiszerelésben nem veszi már, mert bár olcsóbbra jön ki, de a vége, az. A dzsekije könyöke eközben Leli lapockájában súrlódik, susog. Kelleni kelletik persze, de szóval a vége az mindig megromlik. Leli azon töpreng, mihez vehette vajon a nő tejszínt. Húshoz tán, vagy szifonba. Nem mindegy. Két merőben más életforma.

Hév, villamos. Három megálló után Leli mégiscsak leszáll, nem bírja ki, le kell mennie az alagsorba, hátha talál maguknak valamit. A férfipulcsik lehangolóak, szöszösek és semmilyenek, átmegy a női sorba. Vesz egy maxi kardigánt, amit majd vagy hord, vagy nem. A villamoson a Háda feliratos szatyrot próbálja felirattal befelé fordítani. Reflex csak, nem szégyen, vagy ilyesmi. Rátekeredik a nejlon az ujjára, elszorítja. Van benne egy 30-as póló, az ő mérete 14-es. Pizsamának jó lesz.

A Sparnál a kirakat előtt egy hatvanas férfi támaszt elegánsan egy üres kerekesszéket. Lelit nézi meredten. Olyan, mint egy újragondolt Sinatra lemezborító. Az egyik kezével a fogókát fogja, a másik keze a csípőjén pihen, a lábát meg úgy rakja hátul kacéran keresztbe, ahogyan Oravecz Nóra szokta a teljes alakos fotóin. Hol tanulják vajon mindezt. A lényegi pillanatot Leli a trolira felszállva pont elszalasztja. A jármű ablakából már csak azt látja, hogy a férfi egy nőt tol át a zebrán. Ötlete sincs, honnan és hogyan került a nő a kerekesszékbe. Két pattanásos tizenéves csókolózik a forgóban, közben mindkettőnek nyitva a szeme. Emberre támadt egy robot Kínában, olvassa valakinek a válla fölött egy kerületi újságban. Már lila a felső ujjperce a súlyos Hádás szatyortól. Miért írnak vajon egy kerületi újságban az ufókról.

Tétova anyagfáradás, megnyúlás, majd határozott szakadás. A kardigán a csillámos trolipadlón hever. Mennyi merőben más életforma.

Kezdődik

Nagy, hűvös síkon sok kis hűvös ház, minden házban más nyomor egyforma otthonkákban, hajtogatott ruhák közé dugott szappanokban. Fekszik az ágyon. Széles az ágy, semmi különös. Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog, azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd. Kilenc kicsi gólya leszállt a tóra.

Most történnek velük teljes természetességükben azok a dolgok, amelyeket néhány év után majd veszekedésekkor emlegetnek. Hogy és emlékszel, régen bezzeg így simogattad a hajam, és mittudomén, te meg régen bezzeg felolvastál esténként. Most úgy történnek a simogatások és a felolvasások, ahogyan később teljes természetességükben már sosem.

Bénus mamának, aki ekkor még nem volt Bénus mama, csak egy nagyobb növésű leány a falu átlagos (vagy nem átlagos) testalkatú leányai között, eszébe sem jutott soha sötét ruhákat hordani.

Fókuszálj, Leli, fókuszálj!

Kirongyol a fűtetlen szobából, és odamegy ahhoz a szekrényhez, amiben szerinte időtlen idők óta – esetleg még: mióta világ a világ – sorakoznak a kínai meg a meisseni porcelánok. Azt sem tudja, melyik melyik. Családi porcelán. Bizományiból. Ezért köröztek annyit Pesten parkírozóhelyért, hogy legyen hely megállni valamelyik BÁV közelében. A BÁV bordó cégérreklámja független rendszertől és kortól, a klasszikus jólétet jelenti. Milyen volt bávasága. Kuss.

Gyula, itt állj meg.

És Gyula megáll.

Fókuszálj, Leli! Azt írd, ami van!

(Segítek: úgy érti, ami már nincs.)

Szekrény, ma. Szóval kirongyol. Kihúzza az ominózus csiszoltüvegajtós szekrény alsó fiókját, amit – húzókája, vagy minek hívják, nem lévén –  csak úgy lehet kinyitni, hogy az ember térden áll, lehajol, és kifordított alsókarral hátranyúl a pozdorja alá. Juci pozdorjája. (Ez magas létra volt.)

Alkalmas-e egyáltalán egy ember, aki súlyos figyelemzavarral és kitartásbéli hiányosságokkal küzd, családregényt írni? Továbbmegy (huszárvágással, mert még ebben is kapkod): alkalmas-e egyáltalán egy ember családtag lenni?

Leír két mondatot, és megnézi a közösségi oldalon, hogyan énekel egy csacsi, aztán vissza, hogy bizományi. Aztán a csacsi után az író felesége. Tízből tíz pontot ért el egy nyelvhelyességi teszten, kiposztolja, brávó. Tényleg brávó, nem iróniából. Ő például sosem merne nekifogni semmilyen műveltségi tesztnek.

Na, családregény. Szóval a szekrény.

Tele van fotóval. Fekete-fehérekkel, színesekkel egyaránt, és attól a pár filcborítású tematikus albumtól eltekintve, amikben zizegős, pókhálómintás zsírpapír választja el egymástól a kemény kartonlapokat, totális összevisszaság van. Ijesztő, igazságtalan, ha belegondol – mert aztán persze, hogy belegondol. Valakinek az esküvője ezerkilencszázhetven-valahányból ma neki semmi. Egyrészt ki van a képen, másrészt meg aki van is, minek? Minek a fotóknak lenni, azon kívül, hogy emlékeztetni arra, ami már nincs? Jó, aztán persze itt megy tovább, értsd, továbbmegyek:

Minek az embernek egyáltalán lenni?

Egy fotó leírása következik. Egy fiktív – lángoktól ölelt, kis, de mégiscsak – családregény következik.

Lenni.

Könnyen lehet, hogy Leli nem tud mást, csak posztot írni. Könnyen, értsd: nem sír közben, nem remeg a köz- és magánéleti dühtől, nem érzi úgy, hogy a szókincse, a helyes szórendje és a dramaturgiai érzéke – ha ez ugyan volt neki valaha is, is valaha, esetleg volt valaha is neki? – egyszerre hagyta cserben őt úgy jó fél éve, amikor még le tudott írni öt oldalt egymás után önmarcangolás és lelkiismeret-furdalás nélkül. Szóval.
a) Leli újabban nem tud írni. b) Sosem tudott.
Majd eldőlünk. Mint Majakovszkij. (Ketten vagyunk most, Leli meg én.)

Tegnap anyával ebédelek. Felmegyünk a Frici galériájára, ahová pár évente egyszer szoktunk, ha fontos dolgokról kell beszélni. A fontos dolgok cukrosak (mint K. és én), sósak, ecetesek (a tejfölös uborkasaláta még mindig isteni), és a vászonra terített plusz átlátszó plasztik abrosz még mindig összeugrik a forró tányér alatt. Úgy ráncosodik, mint egy összezáródó tenyér. Banális vagyok. Édes is jut, Anya fizet. Egy tányérból esszük az ún. Király palacsintát, Anya felé esik a csokis, felém meg a vaníliás vége. A tejszínhab még mindig házilag vert. Mert a tejszínhab verve jó. Végül Anyának egy korábbi vonattal kell hazamennie.

Anya utal ma pénzt, meg sem tudom neki köszönni. Nem fizikailag nem tudom, hanem csak úgy amúgy nem. Épp megint a Fricinél járok, amikor érkezik az sms az átutalásról. Lassan negyven vagyok. Nem panasz, csak fura. Lehet egy életkor és egy fizetési felszólítás panasz? Jó, hülye a kérdés, lehet. Amúgy mindig anyagi biztonságban élek, és nem kell már sok hozzá, hogy egyenesbe jöjjek. Jöjjünk. Leli szeretve vagyon. Mélyül, színesedik, érik, ahogyan kell. Leli ketten van – és most éppen nem a másik magára gondol. Leli a másikra gondol. Rá gondolok.

Nehéz a szerelemről írni. Nehéz és szép. Ketten csináljuk, ha jó, ha rossz. Imádom.

Tegnap tudom meg Anyától, hogy Apát hatéves koráig Bélának hívták, és csak utána lett Gyula. Az ok drámai, tulajdonképpen a tény is, de mivel épp nem tudok írni, ezt sem vagyok képes megírni. Majd meg fogom próbálni. Tegnap elkezdtem, nekem egyelőre reménytelennek tűnik:

“Nagy, hűvös síkon sok kis hűvös ház, minden házban más nyomor egyforma otthonkákban, hajtogatott ruhák közé dugott szappanokban. Fekszik az ágyon. Széles az ágy, semmi különös. Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog, azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd még jó nyolcvan én múlva is. Kilenc kicsi gólya leszállt a tóra.

Most történnek velük teljes természetességükben azok a dolgok, amelyeket néhány év után majd veszekedésekkor emlegetnek. Hogy és emlékszel, régen bezzeg így simogattad a hajam, és mittudomén, te meg régen bezzeg felolvastál esténként. Most úgy történnek a simogatások és a felolvasások, ahogyan később teljes természetességükben már sosem. Aztán gyerekük fog születni. Gyuszika.”

Van még Lelinek egy személyes története az előző munkahelyéről arra vonatkozóan, hogy ez a fortélyos félelem hogyan igazgat már kicsiben is, de egyrészt a fortélyos félelem, ugye, másrészt meg Leli nem tud írni, ugye. Hagyjuk. Majd.

Nézem: én lettem pont a négyszázadik, aki ajánlotta a fb-on UP laptemető írását a 444-en. Azért tudjátok mit, tényleg basszátok meg.

Demokráciát.

Most

A fűtésszezon akkor kezdődik, amikor az embernek a tenyere közepébe nyomva már meglehetősen hideg az orrhegye.

Holnap béke

A félelem egy sunyi gumilabda, amire álmomban valahogyan ráléptem, és most éktelenül sípol bennem még ébren is. Hajnalban az álomból való felébredés után húsz percig magzatpózban reszketek. Olyan erős félelmet érzek, ami nem nagyon hasonlítható eddigi életemben semmihez. Ha leírom, nem lesz semmi különös, tudom. Ezt érezni kell. (Nem.)

Tehát.

Egy romkocsmába evakuálnak minket, amiről aztán kiderül, hogy nem evakuálás, sokkal inkább deportálás. Van valami közös, ill. mások által közösnek vélt bennünk, ezt tudjuk, érezzük, de egyikünket sem az érdekel, mi lehet az. Elmondhatatlanul félünk, ez a legközösebb bennünk. Egy ismerős lány, Bea eszelősen szomorú tekintettel kezébe vesz egy türkiz sensodyne fogkefét, úgy, mintha az fegyver lenne,  és egyenként ránk fogja. Senki nem nevet, álljuk a tekintetét, mindannyian tudjuk, hogy ez tréning. Én is ráfogom Beára a fogkefémet, ő pedig megköszöni utána. Mindkét oldalt meg kell tapasztalni, vagy mi ölünk majd, vagy minket ölnek meg, vagy – értelemszerű sorrendben – mindkettő. Ezt mind jelenti ez a röhejes jelenet a fogkefével. Neszeszerünk van, mintha ez egy felhőtlen lánytábor lenne egy romkocsma közepén. Belemegyünk a játékba. Ki tudja, talán azt hisszük, ezzel késleltethetjük az elkerülhetetlent.
Csak lányok vannak mindenütt. Egy másik ismerősöm, aki a valóságban (facebook) egyszer egy áldozathibáztatós posztot népszerűsített lelkesen, álmomban most fegyőr. Könyörtelen tekintettel valamiért egy bőrkabátot szuszakol magára. Látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban képes lenne ölni. A bőrkabát ujján ismeretlen önkényuralmi jelkép, de persze úgy csinálunk, mintha csak egy ártatlan lánytábori csapatjelvény lenne.
Név szerint szólítanak minket a pulthoz. A csapos egy lány, akivel eljátsszuk, hogy ez egy szokásos szombat éjszaka. Én rendelek, ő kiszolgál, de mindketten ismerjük a szabályokat: ha nem tetszem neki, bármikor lelőhet.
Nem sokkal később egy félreeső szobában ülök, szigorú arcú nők kérdezgetnek mindenféle ártatlan dolgokat groteszkül negédes hangon, amikre nem tudom, mi a jó válasz. Ha viszont rosszat mondok, tudom, hogy megölnek. Félelmemben összepisilem magam attól a kérdéstől, hogy hánykor szoktam reggelizni. Mi van, ha nem tudom a jó választ. Végül kiengednek a többiekhez.
A romkocsma táncterében a kivetítőn egy ártatlannak tűnő dokumentumfilmet vetítenek rólam, a kamera épp egy Holmi folyóirat hasábjait pásztázza. “Ami igazán lényeges, az az inzulinpumpa.” Ezt a mondatot mutatja gyanúsan hosszú ideig a kivetítő, majd beszélnek a díjaimról, a kutyámról, és szépen lassan lehúzzák a hangot a filmemről. Néma képsorok következnek, rajtuk az anyám, a bátyám, a kutyám a miskolci házunk udvarán, majd a férfi, akit szeretek, nagytotálban sír hang nélkül a budapesti lakásunkban, végül egy csomó gyógyszertári vényre közelítenek. Az asztalon inzulin, inzulinpumpa-szerelék és egy vércukormérő készülék. A film üzenete világos.A többi nő filmje az enyém után következik. Most már mindenki tudja, hogy meg fogunk halni, csupán a mikor és a hogyan kérdéses. A megfélemlítés eszközei indokolatlanul finomak és perverzek. Feleslegesek vagyunk és drágák. Bea is, a bőrkabátos is, én is. Ma háború van. Ez ilyen.

Elmúlni csuklógyakorlat

“Cucu, semmi baj nincsen, mondja nagymama a kutyának, majd nagymama váratlanul felbukik a küszöbben, és szilánkosra töri az arccsontját.”

Volt egy vállalásom (leginkább magam felé) az év egy egészen konkrét naptári napján valamikor nyár elején, hogy én bizony írok majd naponta egy oldalt, és egy év múlva, egy egy évvel későbbi egészen konkrét naptári napon abból biztosan lesz valami. Az elején gördült, görbült, kanyarodott, ment eléggé, nem panaszkodom. Leila, Leli, megcsinálod, mit neked élet, mit neked minekélni, önhazugság, világkomplexus satöbbi. Családregény. És nincs család, és nincs regény, de megy! Megy. Olyan nincs, hogy nincs sehogy.

Egy ideig ment. Oszt feszt nem. De, de mégis van olyan, hogy nincs sehogy.

Bedugultam. Mondanám, hogy tele vagyok történettel, de nem vagyok. Pár oldal után kiderült, hogy állóképekkel vagyok tele. Az egész életem, minden visszapörgetett fantáziám meg nosztalgikus önigazolásom csupa kimerevített állókép. Nincs történet. Nem merem, nem bírom (fosok) tovább írni.

Ülünk a nagy magyar író – állókép – tömörfa ebédlőasztalánál, a szemembe néz. Neje, barátnőm (satöbbi, a legtöbb mindig a satöbbi), Zsuzsi közben levest mer, aztán másodikat, az író pedig néz. A leves isteni. A második is, mint mindig. Judit, maga meg fog kukulni. Maga regényt akar írni. Egészt, műfajit, monamí. Ne tegye. Féltem, hogy maga elmúlik csuklógyakorlat lenni. És bazmeg (elnézést) megint igaza van.

Nem teszek semmit.

A kritikusoknak: a blog nem minőség, és nem műfaj. Felület, az isten áldjon meg titeket! Ha szar, akkor szar, és nem azért, mert blog! Ha novella, akkor novella, és nem azért, mert jó! (Indulatim elszálltanak. Vicceltem.)

Más. (Nem, nem is más. Bénít.) Van egy nő. Gyűlöl. Azt hiszi, gyűlöl. Gyűlölni is állókép. Nekem perdefiníciónem – lovasnemzet vagyunk, fonetikus, magyarból értő – fáj. Majd túl leszünk rajta. Erre van az élet. Mire másra, ha nem erre. Legyünk túl rajta! Rajta!

[Pedig azt is mondta a nagy magyar író az élet tömörfa ebédőasztalánál, hogy ne arra koncentráljak, hogy ne úgy írjak, mint a. (Itt egy boglya fehér férfinév következik.) De nehéz. Élni is tök nehéz. Tök. Ez a szó is egy micsodaság lenne regényben.]

Halottnak a csók. Nekem speciel a Schulz G.

Aztán vettem három csomag kávékapszulát

Hány rétegnyi és miféle konyhapszichológia, mennyi faramuci trauma, milyen piszlicsáré és összegabalyodott családállítandós komplexus búvódik meg abban az egyszerű tényben, hogy

miután a Hádából egy nagy szatyorral kilépve nekimentem egy kiskutyának véletlenül, mert nem láttam szegényt, a gazdája pedig a sűrű bocsánatkéréseim után sem bírta kimondani, hogy semmi baj, és még kétszer vissza is szaladtam hozzá pedig, és elmondtam neki többször, hogy higgye el, megértem, nekem is van kutyám, nem volt szándékos, sajnálom, de ő csak hajtogatta, hogy mert-nem-néznek-sehova-csak-mennek-mint-az-ökrök,

én az Aldiig úgy zokogtam, mintha dézsából öntenének.