Iszonyú gátak vannak bennem ezzel a kötettervvel kapcsolatban, és iszonyú akarás is. Iszonyú. Ha ezt most wordben írnám – másfeles sorköz, Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt – az iszonyú-t biztos, hogy kitöröltem volna. Leragadok a részleteknél, miközben magamnak is, másnak is azt magyarázom, hogy ez az egész fikció. Persze, annyira az, amennyire minden emlékezés az. Pláne ha nem az én emlékezéseim azok. Arról már nem is beszélve, hogy mi van azzal, amire már senki nem emlékszik, aminek egyetlen szemtanúja sem él már. Ki a bizonyíték arra, hogy bármi bárhol megtörtént. Inkább minden csak megtörténhetett. Maradok a -hetetteknél, talán így könnyebb lesz.
Én még élek. Kitalálok, de azért van súlya. Hülyeséget, korhűtlenséget, következetlenséget nem lehet írni. Negyvenéves vagyok, és még csak most tanulok írni.
Több időm lett. Csináltam magamnak, és lehet, hogy csúnyán nagyot fogok koppanni. A mondatok akadoznak, visszatörlöm, írok, visszatörlöm, írok. Jó, a visszatörlöm több. Erről álmodom, ezt írom fejben a fizioterápián, a Pennyben, ennek a része a házmesternő, ehhez adalék egy apró hülyeség, a Maximenkó-módszer, az akadozó Miskolc-Budapest vonatútjaim immár húsz éve, minden csiki-csuki sarki párbeszédfoszlány, a pult mögötti pénztárgépes bénázások, de még a könnyen zsírosodó hajam is. Túl sok a világban a kutyásvideó és az örökbefogadásra váró szerencsétlen kutya, túl sok a szívdobbanásom, elterel. Túl sok bennem az elméleti szülő és az elméleti gazda. Túl sokat ülök a kanapén, de nem eleget ahhoz, hogy ebből záros határidőn belül mű legyen. Félek, hogy mű lesz.
Kutatok, jegyzetelek, filmeket nézek, és egy kicsit már beszélgettem Anyával is ezzel kapcsolatban. Szeretek Anyával beszélgetni. Persze, egy csomószor be tud zavarni a valóság. Nehéz úgy fiktív családregényt írni, hogy közben a valódi családom, a dédelgetett párkapcsolatom ennyire van. Vannak bajok is. Olyan magas labdányi bajok, amik önmagukban elvinnének két novelláskötetet. Szelektálnom kell. Nem fogok sem egészségügyi szociót, sem családállítást, sem fejlődéstörténetet összefércelni, a jót meg úgysem lehet közhelytelenül leírni. Mert persze jó is van dögivel. (Visszatörlés.)
Negyvenéves vagyok, folyamatosan olvasok, folyamatosan írok (na jó, folyamatosan törlök), és már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az alanyom egyeztetve van (lesz) az állítmányaimmal. Akadozik minden, közben meg annyi a jó történés, mármint az a , ami a történetmesélés szempontjából jó, hogy szinte már terhes. Itt most nincs visszatörlés. Itt most leírás sincs.
Sokat is sírok most, hogy több időm lett. Az elmúlt heteimnek olyan dramaturgiája kerekedett, hogy csak lesek. Kicsit dühít is, hogy mintha ezt az egészet az élet sokkal jobban csinálná annál, mint amennyire én ezt valaha is fogom tudni. Felhív például a diabetológusnőm félprivátim, a telefonbeszélgetésben kiemelt szerepet kap a lombik szó, és ellepi a fejem meg a szívem az írói indiszkréció, de ellenállok. (Visszatörlés.)
Hetek, hónapok óta magammal cseszekszem. Leli hetek, hónapok óta újult erővel cseszekszik velem.

Reklámok

Részlet 3.

Légy már férfi!

Azon gondolkodtam, pontosan mire is gondolhattam akkor, amikor odasziszegtem neki a vállam fölött foghegyről hátrafelé a Dózsán végigtrappolva ezt az ócska mondatot. Utáltam ezt a mondatomat. Persze őt is utáltam akkor, hogy jön, csak jön utánam, azok után, amiket meggyónt nekem a parkban a padon, annyira közhelyesen és annyira lesütött szemekkel, ami már egy képregényfigurának is túlzás lett volna. Azt akartam, hogy ne kövessen, mi a fenének? Nézze végig, ahogy a takonytól fújtatva magamban szentségelek, összeszámolom az utamba kerülő összes rendszámtábla összes ű betűjét, ahogyan akkor szoktam, amikor elkap az utcán a pánik? Miért kéne neki tudnia, hogy mi bizsergés, mi fertelmes zúzmaraforróság eszi szét minden pánikroham alkalmával a józan eszemet? A légzőszervi préseimhez mi köze? Nézze végig, ahogy leköpöm a nyugdíjasotthon húgyszagú orgonáit? A padon még kis szövegbuborékokban bugyogtak ki a sajnálom-ok és a de értsd meg szeretlek-ek a feje fölött karéjban, nekem pedig villámokat szórt a képregényfejem. Közben a madarak csiripeltek, a kutyák meg végezték a dolgukat körülöttünk a parkban. Felemelt lábbal vagy domborítva, mindegy. Kutyának kéne lenni, vagy bárminek, csak ennek nem, ami most. Én ezt az embert szeretem.

Szóval oké, hogy a csalódottságtól és a még mindig közhelyesen nyakamba zúduló kétségbeeséstől a rendszámtáblákon kívül nem vettem észre, illetve nem akartam észrevenni a világból semmit, azért ezt az ócska mondatot csak nem kellett volna. A férfilégy-et és a megcsalás szót a magyar nemzeti szókincsnek magából egyszerre kivetnie kellett volna. Hát micsoda egy ótvar két szó ez? Micsoda egy elmagazinozott lejáratáspáros? Hát mi vagy te, Leli, egy Nők Lapja vezércikk?

Leli. Ilyet férfinak nem mondunk. Embernek sem mondunk. Férfiembertől férfinaklennit nem várunk el. A férfinaklenni nincs. Hová tette vajon Leli, hová tette bennem az én híresen körbegondolt és mindig makulátlan értelmiségi nemi sehovasetartozásomat? Miért kiabálok ilyen buta, demagóg hülyeséget egy embernek, akitől amúgy a legkevésbé sem várom el, hogy legyen férfi, vagy ha az akar lenni, akkor legyen úgy az, ahogyan akar, de ne úgy, ahogyan én azt akkor, abban a Dózsa György úti pillanatban értettem?

Légy már nő.

Gyuri amalgáméles felszólítómódja csendesen, felkiáltójel nélkül csúszott ki rosszul záró szemfogai közül, és ez a felkiáltójeltelenség még fájóbbá tette. Mit tudott ő akkor a majd harminckét év múlva bekövetkező Dózsa György útról és a nyugdíjasotthon híres duplalila orgonabokrairól, valamint a dolgukat végző ivaros és ivartalan ligeti kutyákról? Javarészt és kurvára semmit. Gyuri harminckét évvel a most történtek előtt a miskolci hadiparkban akart férfi lenni – akármit is jelentsen ez. Ha ehhez Kisjulinak nőnek kell lennie, akkor Kisjuli legyen nő.

A hadiparkba jártak görkorcsolyázni hétvégenként a gyerekekkel, az akkor nyolcéves Lelivel és a tizenharmadik évébe guruló Kisgyurival. Gyuri, Kisjuli és Leli lapos fenekükre gumírozott sportkordnadrágot húztak, úgy rótták a köröket a kiszuperált tankok körül. Gyuri és Kisjuli görkorin gurultak, nekik úgy volt térkép e táj, Kisgyuri meg egy bumfordi felnőtt tolókocsiból figyelte őket hátulról, aminek széles műbőr ülőívében ide-oda kotyogott a keskeny és beteg fiúfenék. Leli Camping biciklin körözött velük. Egy észak-magyarországi iparváros patológiája egy családi tablóképen, de micsoda tablóképen: tizennégy keréken egy négytagú család, körülöttük működésképtelen múzeumi tankok.

Kisjuli, gondos anya lévén, fél szemét fia négy kerekén, másik fél szemét Leli két kerekén  tartotta, és e forgolódás közben nem vette észre, hogy a hatalmas teniszpálya ívét követő járda folytonossága egy széles keresztrepedéssel egyszer csak megszakad. A repedésben sűrű fű, a fűközökben pitypangok. Kisjuli bal hátsó két plexikerekének ez már sok volt. Akkorát nyekkent, hogy Kisgyuri reflexből behúzta a kéziféket a tolókocsin. Ez volt a szokása, ha valami meglepő történt. Anya a földre került, valaminek történnie kellett

– Állj föl.
– Nem tudok.
– Juli, állj föl.
– Gyuri, nem tudok, segíts.

Gyuri segített, bár nem volt könnyű, mert rajta is görkorcsolya volt. Pár másodperc spéttel Kisjuli öle irányából keskeny vércsík szivárgott végig két kordcsík között. Vérárok. Gyuri ettől ideges lett, és apai tekintélyének vélt legjavát latba vetve azt a bizonyos három dőlt betűs szót bírta csak kipréselni nevetésre görbülő, amúgy idegesen rángó száján.

Légy már nő.

Kisgyuri átült a kocsiból a kocsiba, lecsatoltak és elpakoltak mindent, aztán hazamentek némán család lenni. Kisjuli azért nevetett, hogy hát Gyurim, gyerekek, nézzétek, milyen csúnyán elestem.

Részlet 2.

Úgy kapkodott az életében Gyuri az életmotívumok között, mint ahogyan később Leli, az édeslánya kapkodott egy kézirat-leadással terhes éjszakán a kimaradt olvasmányélmények között. Leli össze akarta ollózni az általános műveltségét úgy másfél óra alatt. Gyuri össze akarta ollózni az élet legfontosabb állomásait úgy hatvanhárom év alatt. Leli legalább Báró Wenckheim első mondatáig eljutott. Gyuri mindössze a saját haláláig jutott.

Nem fogom eljátszani, hogy művelt vagyok, gondolta Leli. Édesapám, halott édesapám, te se pironkodjál a háborús élmények miatt, meg amiatt se, hogy olyan zavarosan fogantál, és születtél meg erre a motívumgazdag világra. Édesapám. Az élet egy merő dada. Figyelemzavaros vagyok, és nyugodjál meg, én se értek ebből az egészből semmit. Sőt: nem hiszek az egész-ben, egy történet elmondhatóságában, de még egy történetben sem. Nem hiszek Zoránban, a propán-butánban, nem hiszek a dalban, a dalban, a daaaalban.

Gyuri egy padláson született, háborúban. Ő sem hitt a dalban, pedig az anyja rengeteget énekelt neki. Talán túl sokat is. Alig-alig beszélt a kis Gyurihoz, elapadozó tejét és keskeny szókincsét vaskos népdalcsokorral kompenzálta túl. Egy merő közhelygyűjtemény volt Gyuri anyja, Leli nagymamája. Énekelt a népboltba menet és vissza, énekelt minden megerőszakolás előtt és után, énekelt a hatodik hónapban és a negyedik évben, de még akkor is, amikor Gyurinak már kezdett kínos lenni a dolog. „Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs”, dalolta Gyuri édesanyja a konfliktusok kirobbanásakor, és alkalmazta ilyetén módon a passzív agresszió eklatáns példáját. Gyurinak nem volt jó hangja, az anyja mégis mindig énekeltetni akarta. Gyuri a szavak embere volt, viszont az első szavak nehezen jöttek ki a buci gyerekszáján, és utána is még sokáig dadogott. De a szavak embere akkor is a szavak embere. Ha befelé, hát befelé. Gyuri az volt.

A szomszédjukban a plébános lakott, sok könyvvel és kevés törődéssel a világ bajai iránt. Gyuriékat valamiért – ha nem is szerette, de – sokkal inkább elviselte, mint bárki mást a faluban. A kevés törődésébe a világ bajai iránt a kis Gyurika még épp belefért. A buci szájú, dadogós kisgyerek onnantól kezdve, hogy megtette az első lépéseit, akkor mehetett át a plébánoshoz, amikor akart. Három hideg kőlépcső, az átlagosnál magasabb küszöb. Puritán plébánia sok világi könyvvel a hátsó szobában. Gyuri számára ezzel kezdődött a világ igazi megismerése.

Részlet 1.

Az igazságos világba vetett hitét Leli korán, úgy három és fél éves korára eldobta magától. Azt sem tudja pontosan, meddig és hogyan érezte magáénak, ha ugyan magáénak érezte valaha is. Már kiskorában is nehéz volt a kivételeket megmagyaráztatnia Anyáékkal, ráadásul az ő egész családja egy merő kivétel volt. Persze, jogos a kérdés: melyik család nem az?
Bár nem volt könnyű tehát megemésztenie, hogy nem, nem mindig csak az öregek halnak meg, és a gyerekek egy idő után nem biztos, hogy mind megtanulnak járni, és hogy a testvérek sem mindig szeretik egymást, valamint van élet a barátságon túl is, de azért a felismerés kifejezetten felszabadítóan hatott egy idő után: hogy semmiből nem következik semmi, vagy ha mégis, akkor tehát nem is következhet másképp, mint ahogyan igen, illetve hogy semminek nincs semmi értelme, vagy ha mégis, akkor az pusztán a véletlen műve. A véletlen meglétét Leli természetesen feltétel nélkül elfogadta. Az egyetlen megnyugtató szabály élete igen korai szakaszában az lett, hogy semmi mások nincsenek ebben a kurva életben, csak véletlenek. Persze azt, hogy az élet bizonyos kontextusban igenis kurva, csak később tanulta meg.
Leli életének egyik legelső emléke az, hogy a falustyáni temetőben sétál az apjával, aki sír. Leli ekkor nem volt több három és fél évesnél, mégis olyan volt neki erre az állóképszerű abszurdiára visszaemlékezni, mintha akkor az apja lett volna a gyerek, ő pedig a felnőtt, és nem fordítva. Az apjának dettó. A három és fél éves felnőtt Leli tehát három és fél éve összes felelős felnőttségével őszintén fordult oda az apjához.
– Miért sírsz, apa?
És Gyuri harminchat éve összes gyermeteg kijelentő módjával annyit mondott Lelinek:
– Mert meghalt a nagyapád.
Oda sem fordult mondat közben a lányához, inkább a nem olyan távoli szomszédos hegytetőt kémlelte. Illetve dehogy kémlelte. Zavarban volt, fájt neki itt és így lenni, hogy miközben ez a kis taknyos hirtelen felnőtté lett a sír mellett, őt magát gyerekké tette.
– És hol van most? – kérdezte Leli.
– Ott a sírban van eltemetve – mutatott Gyuri a nyirkos és laza földkupac felé, a fejét közben még mindig a másik irányba fordítva.
– Ott?
– Ott.
Leli visszafordult, majd egy utolsó pillantást vetve az apja göndör nyakszirtjére elkezdte kézzel kikaparni a sírt. Azt sem tudta, mi az a sír, de hát ha az apja a kupacra mutatott, akkor itt az ideje bővíteni a tudását. A sír tehát egy embernyi földkupac is tud lenni, és nem csak az, amit az apja épp csinál. Persze három és fél évesen nem pont ugyanezekkel a szavakkal gondolta. De ha nagyapa itt van, és apa miatta sír, akkor nagyapát ki ki kell ásni, és magukkal kell vinni.
Leli máig nem tudja, hogy ennek a gyerekkori emléknek helyrajzilag és kronológailag mely részlete igen, és melyik nem felel meg a valóságnak, és hogy végül meddig jutott a földkaparásban. Valószínűleg semeddig. Talán Gyuri is idejekorán rájöhetett, hogy egy három és fél éves gyerekkel temetőben sírni nem annyira jó ötlet, és azt is megbánta már, hogy egy óvatlan gyermeki pillanatában ennyire hiábavalóan őszinte volt. Bizonyára elhúzta a gyereket a sír mellől, és hazamentek Gyuri falustyáni szülőházába.
Soha nem beszéltek aztán erről. Leli is, az apja is tudta, hogy ebben a temetői abszurdiában Leli felnőtt lett kicsit, Gyuri meg harminchat elfojtott és őszintétlen év után végre megengedhette magát gyereknek érezni. Az anyja akkor még élt. Gyuri nem is igen értette, hogy milyen homályos eredetű fájdalom ríkatta meg akkor. Sosem érezte kifejezetten, hogy az apjához gyengéd fiúi szálak fűznék. Talán csak megválaszolatlan kérdései maradtak, ami épp elég volt akkor a kétségbeeséshez. Egy azonban biztos: a párbeszéd és a földkaparás valahogyan megtörtént, az apját Leli pedig három és fél éves korában a falustyáni temető egyik igen magas pontján látta először és egyben utoljára sírni. A többi, amúgy kétségtelenül kevés számú sírását Gyuri már nem a lányának tartogatta.

Írhatnék belőle frappánsabbat, de nincs kedvem, indulatos vagyok és szomorú, a fenébe is.Tudom, hogy mindig lesznek ítélkezők, tudom, hogy semmi nem fekete-fehér. Tudom, hogy az áldozathibáztatás elcsépelt szó, ki-befordítható, egyesek szerint relatív is. Nem, szeretném itt jelezni dühöngve, dúlva és fúlva, hogy nem, az áldozathibáztatás az áldozathibáztatás, az áldozat pedig áldozat. Hol sírni, hol visítani szeretnék a sok kövér, sovány, jóhapsi, jónő, nemjónő, nemjóhapsi, nyuszi, bika, disznó, unikornis, fiatal, öreg, márnemfiatal, mégnemöreg, engem-már-próbáltak, érdekes-engem-még-sosem-próbáltak, háztartásbeli, karrierista, önmegvalósító, önrendelkező, erős, erőtlen, függő, független, bocs-hogy-élekező, ennyikéző, álljunk-meg-egy-szórázó, deákné-vásznázó, papucs-orrán-pamutbojtozó, szóval relatív emberdobozok takarásából kommentelő, véleményt nyilvánító és kinyilatkoztató emberek áldozathibáztatásán.  Igen, csessze meg, a ne legyünk már álszentek, a tudta, mire vállalkozik, az akkor minek ment oda, és az aki kurva/színész(nő)/titkárnő, ne csodálkozzon, ha basszák és társai mind áldozathibáztazások.

Oké, a közhelyek helyett egy kis személyes. Nem lesz csattanóm, csak privátim felháborodásom, de az nagyon.

40 éves koromig igen sok fiú- és férfibarátom, ismerősöm, osztálytársam, évfolyamtársam, levelezőtársam, munkakapcsolatom, és néhány plátói szerelmem volt, akikkel sosem voltam együtt szexuálisan, és nem is próbálkoztak nálam. Egyesek szerint csúnya vagyok, egyesek szerint nem, egyesek szerint bizonytalan, egyesek szerint erős, fiatal, öregecskedő, vonzó, riasztó, túl okos, túl buta, kismellű, nagyseggű, pontjómellű, pontjóseggű stb. Tök mindegy, kinek mi, és ez látszólag nem fontos, de valójában de, fontos. Csak másképp.Úgy fontos, hogy egyik sem vagyok, és mindegyik vagyok.  Az vagyok, akinek az egyes emberek látnak. 12 évesen még egy csapat ivarérett építőmunkást is felengedtem a lakásunkra Miskolcon, amikor egyedül voltam otthon, mert meg akarták nézni/hallgatni, hogyan hegedülök. Ennyi történt csak valóban, megnézték/meghallgatták, ahogyan hegedülök (pocsékul), és ennek a sztorinak  csak ennyi a csattanója. Persze így utólag jó nagy hülye voltam, igen. Ugorjunk.

Szóval soha nem ért atrocitás, akkor sem, amikor együtt vacsoráztam, aludtam, keltem, feküdtem stb. azokkal a fiúkkal, férfiakkal, akiktől én végül semmit, vagy csak barátságot, vagy az isten tudja, mit akartam. Volt, akivel csókolóztam, Hülye voltam? Naiv voltam? Csúnya voltam, és nem kívánatos? Egyesek szerint lehet. Mások szerint meg nem. Van ennek jelentősége? Nincs. Egyikre sincs pontos definíció az emberesztétikai szótárban, és az országos mérésügyi hivatalnak sincs objektív és hitelesített morálmérlege, az egyéni ízlésekről már nem is beszélve. Sokszor nem voltam benne biztos, hogy csak barátságot akarok, vagy semmit se akarok, vagy hogy többet akarok, hogy szakmai támogatást, biztonságot, fagyit, nyalókát, gyertyafényes vacsit, széles vállat stb. akarok. Azt sem tudtam, mi az a több, és mi az a semmi, meg a kettő közti ezernyi árnyalatról sem tudtam volna sem elméleti, sem gyakorlati vizsgát tenni.  De soha senki nem élt vissza a konkrét helyzettel, pedig élhetett volna. Semmit, mondhatni, lószart sem tudtam magamról, az érzéseimről, a világról mint olyanról. Most is csak annyit tudok, amit megtapasztaltam, mert meggyőződésem, hogy a világ nem megismerhető, egyes ember a másikkal nem behelyettesíthető, és az előítéletek és tapasztalatok hosszú távon a túlélés zálogai ugyan, nekem viszont folyamatos szorongásforrásom minden korlátolt általánosításom – a többiekéről nem is beszélve. Ne legyünk álszentek, nekem is van olyanom, ember vagyok, baszki, kategorizálok, egyszerűsítek, tematizálok én is.De közben együttérzek és kicsit gondolkodom is.
Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e. Ha csak így egyszerűen azt mondom, az vagyok, mert soha nem történt baj, akkor első blikkre épp azokat a fiúkat, férfiakat degradálhatom, akiket leidőzítettbombázok, mert hogy ugye bármikor visszaélhettek volna a helyzettel, de milyen jófejek, hogy éppen nem tették. Nem. Úgy mondom inkább, ahhoz kellett szerencse, hogy mindig olyan fiúkat, férfiakat találtam meg, találtak meg ők engem az eddigi 40 évem során, akik nem próbálkoztak erőszakkal olyan dolgot tenni, amit én abban a pillanatban mégsem szerettem volna. Harisnya, pillarebegtetés, picsogás, szépnek levés, csúnyának levés, tesztoszteron ide vagy oda. A meg nem erőszakolódás nem az én érdemem, mint ahogyan a megerőszakolódás sem az én hibám lett volna. Mert az egyes ember ilyen is, mint ők. Meg persze másmilyen is. Ha ezek a fiúk, férfiak nem ilyenek, hanem erőszakoskodnak/erőszakolnak, akkor bizonyos emberek logikája szerint én ribanc lettem volna. Így, hogy nem tették meg, nem lettem ribanc. Bizonyos emberek logikája szerint tehát az erőszakos férfiak cselekedete tesz egy nőt nem ribancból ribanccá. Szóval szeretném őszintén felháborodva minden kihívó, kihívótlan, színész, színésztelen nő nevében, a magam bizonytalan tizen-, huszon-, harminc- és negyvenéves nevében kikérni azt, hogy közöm lenne ahhoz, hogy egy férfi erőszakoskodik velem vagy sem. Azt meg pláne, hogy ettől én legyek leminősítve.

Az erőszakoskodás erőszakoskodás. Az erőszak erőszak. A pillarebegtetés, a harisnyahúzogatás, a színész(nő)nek levés pedig pillarebegtetés, harisnyahúzogatás és színész(nő)nek levés. Két szétrakott vagy szétfeszített láb még se nem a Vénusz születése, se nem a szabad akarat metaforája.

Radar Teca, született nemtudommi – akit Tecának sose hívtunk, ellenben Radírnak, Radírkának, Póknak, Cucunak, Tyutyunak, Pupáknak, Cupáknak, Büdösszájúnak, Majomfejű Alfonznak, Szarosnak nagyon sokszor – egy kutya volt. Itt lakott velem, aztán nem olyan régóta velünk, négyesben. Nem tudom, milyen kutya lehetett volna. Nem tudom, mi az belőle, ami ő már eleve volt. Nem tudom, mennyi benne, az ő levésében az én részem. Tehát hogy mennyire volt eleve ilyen, amilyen, mennyi az én elfogult és sokszor következetlen – de legalább – nevelésem kétes eredménye, és mennyi a szerencse, ami eleve adott volt attól a pillanattól, hogy az Illatos út meglehetősen szűkszavú nyilvántartási oldalán kinéztem őt egy rettenetesen előnytelen fotón, ami alapján az sem volt biztos, hogy a száját be tudja csukni. Én még valami központi idegrendszeri gebaszra is gyanakodtam a fotója alapján. Persze semmi ilyenről nem volt szó. Tökéletes idegrendszere, kiegyensúlyozott fellépése volt, apróbb hülyeségekkel. Előbb Örsikével néztük meg, aztán végül Petivel autóztunk ki, és hoztuk el. Először túlmentünk a bejáraton, aztán egy több kilométeres kört kellett tennünk, hogy visszajussunk oda. Ugyanígy történt, amikor tegnapelőtt éjjel a tizenhat kilós testet a zsákban visszavittük az Illatos útra. Oda. Vissza. Petinek akkor, négy és fél éve még nagyon vacakul volt a lába, nem is tudott rendesen járni. Egészen közel a kapuhoz álltunk meg, hogy Peti ki tudjon szállni. Nagyon akart segíteni, és nagyon izgatott volt. Szóval már laza pórázzal sétáltunk ki az autóhoz. Azzal a piros pórázzal, amit erre az alkalomra vettem, és hamar kiderült, hogy bár szép, de csak egy vacak kis lifityánka bőrdarab, és amit nem sokkal később lecseréltünk arra, amit mindig használtunk aztán, és lényegében az egyetlen olyan cucca lett, amit most nem bírok kitenni a lakásból. Nagyon szép póráz. Máté a sárkányát tartotta meg. Szóval a Radar egy kiegyensúlyozott, laza pórázas antréval finoman, de határozottan beugrott Peti hátsó ülésére, meg mindannyiunk, értsd: vagy tíz tucat ember és/vagy kutya életébe. Nagyon jó kutya volt. Volt. Volt. Volt.

Tökéletes természet, tele hibákkal persze, de hát ez ilyen. Úgy szerettette meg magát emberekkel, kutyákkal, hogy igazából direkte nem is akarta, hanem hogy nem nagyon volt más választásuk a kutyáknak, embereknek, mint hogy elviseljék, aztán megszeressék. A létezése volt olyan, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, azoknak sem, akik amúgy különösebben nem voltak kutyások. Azt sem tudom, én vajon kutyás lettem-e, és ha igen, mellette lettem-e az, vagy eleve az voltam. Kutyás, kutya nélkül. Mint most. Szerintem inkább négy évig és három hónapig radaros voltam. És most is az vagyok. Radar nélkül. Nem rajongok minden egyes kutyáért. Kedvelem őket, jó nézni őket, meg akarom simogatni sokukat, de nem akarok minden aranyos kutyát magamnak, nem szeretem úgy ánblokk a kutyákat. Sokuktól még mindig félek. Nem akarok semmilyen kutyát magamnak. Radar kéne, de az meg már nem lehet. Nagyon sok fotó és néhány videó is van róla. Nem tudom, ez kutyás mértékkel sok-e vagy kevés, de most elmondhatatlanul sokat segít, hogy Radar ennyire dokumentálva van. Egy tizenhat kilós Radarhiány sétál velünk most mindenhová, nem tudjuk lerázni.

Ez a hiány csóvál, kopog a farka a parkettán az ágy alatt, susog a csóválás az ágya helyén, ahol épp hanyatt fekve parádézik, ha kimegyünk, és tekergeti magát csóválás közben jobbra-balra. Hepciásan, ugatva nyekeg fent a lakásban, ha lent megnyomjuk a lift hívógombját, miután bepittyegett fönt a kapucsengőnk.  Ez a hiány játszós pózban, készenlétben vár minden utca- és szobasarkon, felugrál ránk, de csak módjával, mert tudja, még a hiány is tudja, hogy felugrálni nem lehet. Borzol, ha óvatos, de aztán még a borzolása is csóválássá válik, sírni kezd, ha nem dobunk labdát – bárkijét, valakijét, azonnal; ez a hiány vuvuzik, ha mi vuvuzunk neki, mert a vuvuzás az maga a Radarnak levés, meg a Radarhiánynak levés alfája és omegája, lefelé néző kutyapózban. Ez a tizenhat kilós hiány ott kopogtat a farkával a konyhaasztal alatt, szőrgombócokat hagy maga után még most is mindenhol, szétcsócsálja a nyitott szemeteszacskókból a bármit, kiszedi a plüss sárkány szemét. Ez a hiány a füleivel is néz. Azok a fülek és az a speciális fülnézés tök objektíve a hiány maga.

F., a férfi, akivel immáron-tillárom együtt élek, kicsivel kevesebb, mint négy éve ismerte meg Radart. F. nem szerette a kutyákat, és kicsit félt is tőlük. Radart sem szerette, és bár arra hamar rájött, hogy félni ettől a kutyától semmi oka, sokáig csak konstatálta, hogy van, és hogy az igényeit figyelembe kell venni, de ennyi volt a maximum, amit érezni bírt iránta. Nehezen tudtam ezt elfogadni, türelmetlen voltam és provokáló sokszor. Simogassad. Ne arra. Ne erre. Miért nem így, és miért úgy. Mondd, de ne így. Kérd, de ne úgy. Vedd már észre. Érezzed. Szeressed. Sok kölcsönösen félreértett kutya- és embergesztuson, mozdulaton, akaráson, simogatáson, fejhangon, félszegségen és rátartáson át vezetett egymásig a gyalogútjuk. Ha én paskoltam kettőt a kanapé szélére, Radar felugrott rá, ha F. paskolt kettőt, akkor pedig a fejét tette a kanapé szélére, széttárta a fülét és becsukta a szemét, így simogattatta magát F.-fel. Külön jelrendszerük lett. Tegnapelőtt éjjel az élettelen testet F. tette be a zsákba, közben keservesen és hangosan zokogott. Kacskaringósan szerették már nagyon egymást a végére. A végére, amiről mindig utólag derül ki, hogy az az, csak akkor még senki nem tudja.

Egy számlacetli a táskámba gyűrve az Illatosról: tetem fizetve. Kétszáz forint per kiló, hogy a zsákot F. tette a mérlegre, vagy a csúnya munkavédelmi cipős fiú, már nem is tudom. Mármint a munkavédelmi cipő volt csúnya, nem a fiú. Nem fontos. 16 kiló. Volt már 18 is még életében, de amikor innen elhoztuk négy éve és három hónapja, 16 volt. Nem tudtam, adjak-e borravalót a fiúnak, hogy szoktak-e ilyenkor ráfizetni. Végül eltettem a visszajárót. Tegnapelőtt este 9 óra 7 perckor egy hirtelen ötlettől vezérelve Radar itt hagyott egy félig teli porszívózsákot kutyaszőrrel, nyolc és fél kiló prémium száraztápot, néhány talált labdát, ajándék láthatósági mellényt, ajándék sípot, ajándék furminátort, két klikkert, kilenc guriga kínai szarós zacskót, két kis csomag kutyafogkefét, 1 felbontott + 3 felbontatlan jutalomfalatot, egy rághatatlan komfortkutyaágyat, egy szőnyeget, egy szétcsócsált plüss sárkányt, két nagymamatörülközőt, Gyuszó első babapokrócát, a Ligetet, minket.

 

 

 

Apa azt mondta, hogy márpedig nekem pedagógusnak kéne lennem. Nem tudom, miből gondolta ezt. Nekem egyetlen kép jelent meg ilyenkor a fejemben, hogy a gyerekek, vagy a felnőttek, vagy tudomisén, szóval azok, akik mögöttem a padokban ülnek, megdobnak majd hátulról krétával, és a képen ilyenkor egy nagy kérdőjel is villogott a fejemben: mit csinálnék én ilyenkor? Megmondom én: semmit. Ja, vagy nem. Bőgnék valószínűleg.

Ma a tízórás dolgos munkanapom méltó befejezéseként hazafelé felszállt két srác a trolira, kis csámcsogás után az egyik kivette a rágóját, és az eggyel arrébbi szembeülésről egyenesen rám dobta. Az arcomról pattant bele az ölembe. Kedvesen vigyorgott közben. Nem nagy eset, tudom. Nem égő gyufa volt, nem fagyott kutya lába. Csak éppen semmi értelme nem volt, és az olyat nem tanítják sehol, hogy ilyenkor mit javasolt csinálni. Az ölemben egy nyálas, szagából ítélve egészen friss feketeribizlis rágó dekkolt, a srác itt már röhögött, és miután tényleg kedvesen kióbégattam magam – „visszadobnám most szívesen, de csakazérse leszek olyan tahó, mint te”, vagy valami hasonló, a trolin természetesen mindenki decensen félrenézett, mintha mise –, azt éreztem, hogy legszívesebben semmit se csinálnék, csak kisétálnék ebből a jelenetből, visszatekerném az egészet, és mittudomén, fotosoppal kiszedném a srácot a troliülésből. Igazán lejjebb süllyedhetett volna az ülésem legalább. Megérdemeltem volna. Kerestem a táskámban egy zsebkendőt. Kettőt találtam, plusz egy csomag rágót ugyanabban a táskazsebben. Még mindig vigyorgott a mocsok. Az egyik zsebkendőbe beletunkoltam a srác rágóját, összegyűrtem gombócba, és közben egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem őt, hogy most, hogy rám pazarolta a sajátját, nem kér-e egy egész csomag rágót, nézze meg, van nálam, adok szívesen. Nem kért, de semmi frappánsat nem tudott mondani. Leszálltak. A haverja előtte azért még utánam szólt, hogy akkor most mijét szopjam le, és hogyan. A következőnél én is leszálltam, és csak akkor kezdtem sírni a második zsebkendőbe, másik kezemben az idegenrágós első zsebkendőgombóccal. Nem, nem lettem pedagógus.