Korán reggel becsípődött derékkal egy órán át hiába próbáltam feltölteni az elmúlt két hetem vércukorértékeit egy “pofonegyszerűen használható online felületre”,
emiatt csak 5 perccel később tudtam elindulni a tervezettnél,
emiatt egy olyan trolira szálltam, aminek leesett az áramszedője,
emiatt a troli 6 percet állt a megállóban,
emiatt egy olyan kövér úr is elérte a trolit, aki rám förmedt, hogy temetésre megyek-e, hogy ilyen lassú vagyok,
emiatt már csak akkor értem a négyeshatoshoz a Királyra, amikor épp kimaradt három járat,
emiatt egy tömött járaton szagoltam iszonyodva az egymáshoz és hozzám nyomódott emberek feje búbját, láttam a látni nem kívánt telefonkijelzőiket,
emiatt meg kellett állnom egy pillanatra a Borároson leszállás után, hogy kapjak egy embernyi levegőt,
emiatt nem értem el azt a hévet, amivel még elértem volna azt a 20 percenként közlekedő csepeli buszt, amit emiatt aztán nem értem el,
emiatt a balul sikerült trolizás, villamosozás, hévezés és buszozás után 40 perccel később értem oda Csepel túlfelére, mintha 5 perccel korábban indultam volna el otthonról, ahol aztán azt láttam, hogy a lépcső, ami felvezet a főorvosnőhöz a hegyre, egyszerűen megszűnt, lebontották, nincs,
emiatt integettem a munkásoknak, hogy ilyenkor mi van, és ők mutatták, hogy merre kerüljem ki a hegyet,
emiatt a helyes irányban kikerültem a hegyet,
emiatt még később értem oda a főorvosnőhöz,
emiatt még tovább elcsúszott az amúgy is elcsúszott rendelés,
emiatt hallhattam a váróban is, ahogy a rendelőben a kihangosított telefonon a törött lábú főorvosnő, aki a lábsérülése miatt nem tudott személyesen megjelenni a szakrendelésen, hogyan osztott ki egy férjét és gyermekét egyedül nevelő negyvenes nőt, aki emiatt elsírta magát, hogy értse meg a főorvosnő, ő jelenleg ennél többet a cukrával, az inzulinpumpájával, az életével nem tud tenni,
ami miatt aztán én is elsírtam magam, mert egyszerre sajnáltam a nőt és magamat (az orvosi mérleg szerint 93 kg vagyok, és bár a leleteim jók, tornázom, figyelek, érzelmi, fizikai és értelmi életet egyszerre élek, nem eszem lisztet, cukrot, rizst, krumplit, hízásom mégis rejtélyesen és megállíthatatlanul VAN),
emiatt a két és fél órával elcsúszott rendelést még további tíz perc sírással megtoldottam,
emiatt 20 percet vártam a visszafelé induló buszra a hegy alatt a megállóban,
emiatt olyan ideges lettem, hogy mielőtt felszálltam a hévre, felvásároltam a csepeli Aldiban 400 g szénhidrátnak megfelelő szemetet, amit két hévmegálló alatt röfögve felfaltam,
emiatt a Boráros téren hányingerem és lelkifurdalásom lett,
emiatt pedig az elkésett, hányingeres villamosozás után egy olyan trolira sikerült csak felszállnom, aminek a vezetője a leszállásom után az orra előtt zárta be az ajtaját egy babakocsival a trolihoz szaladó fiatal anyukának,
aki emiatt csak annyit mondott nekem, aki mély felindultságomban együttérzésemről biztosítottam szegényt, hogy:
“Nem baj. Majd jön a következő.”

Aztán leégett a Notre Dame.

Reklámok

P. I. 90

Épp a napokban írtam egy barátnőmnek, hogy nekem ez a zenekari rajongás tizen- és huszonévesen kimaradt az életemből, és sosem vágytam semmilyen koncertre semmilyen énekest vagy énekesnőt életnagyságban látni. Életnagyságú posztert a Popexpresszből a szobám falára is nagyjából csak korosztályi csoportnyomásra választottam (Michael Jackson), de sosem fájt igazából egy kazettát hallgatva az élet, és nem értettem, miért viselnek a velem egykorúak zenekarneveket meg rajzolt énekesfejeket a fehér pólójukon. Aztán beugrott, hogy ácsi. A frászt nem tudtam én rajongani. Csak az én rajongásom tárgyát nem lehetett pólón viselni, mert kinéztek volna vele a felső tagozatosok tematikus farsangi bulijáról. Lambadát táncolni egy színésznős pólóban hülyén nézett volna ki. Meg amúgy is úgy éreztem, hogy anélkül is, minden nélkül is állandóan hülyén nézek ki. De ha ezt a nőt megláttam, még a hülyén kinézés is felmagasztosult. Groteszk volt és gyönyörű egyszerre.

A televíziókészülék képernyőjén keresztül tartottam vele a kapcsolatot élete végéig, amelyben az őszinte csodálatnak, a szívfacsaró jókedvnek, a vérverejtékes kacagányáriáknak volt csak helye, nettó búnak és bánatnak legkevésbé. Oké, a Ház a sziklák alatt megtekintése után üres rotringceruzával karcoltam a matekfüzetem nejlonborításának hátuljára, hogy Tera forever, és közben talán még sírtam is. De pont annyira nem tudtam csak és kizárólag komolyan venni, mint amennyire csupán nevetni is fájt rajta ugyanakkor.

Őszintén: semmit sem tudtam róla. Sose akartam róla mindent tudni. Nem az élete érdekelt. Amit láttam viszont belőle, azt fenntartások nélkül magaménak éreztem mindig, és többet és többet és még többet akartam belőle látni. Fekete-fehérben, színesben, távkapcsolótlanul, majd később egy négyzet alapú hasábos távkapcsolóval a kezemben is mindig mellettem, de inkább fölöttem állt. Ez utóbbi távkapcsolóval amúgy Irma néniéknél, a család egy közepesen távoli baráti családjánál találkoztam először egy szilveszter éjszakán. A távkapcsolót be lehetett tolni a televízió jobb alsó sarkába, hogy az ne vesszen el. Persze így is mindig elveszett. Psota viszont örök volt. A Richtofit sportrémtől zsíros fotelkarfa szagától bódultan hallgattam abban az annakidejéni esztrádműsorban, miközben Irma néniék a távkapcsolót kajtatták, hogy őmellette elaludni nem lehet, és közben vagy a Bongó vagy a Bumm telefonszáma villogott a jobb alsó sarokban, majdnem közvetlenül a távirányító luka fölött.

Tök mindegy volt, mit csinált. Rajzfilmfigurahangért gyerek úgy még nem rajongott, mint én Vilmáért. Ha a nyelvgyökömet feltoltam a szájpadlásom leghátsó részére, és úgy énekeltem, hogy tibitebitangó, egészen jól utánoztam őt. Nevetséges volt, és én nevettem rajta, de ha mások nevettek rajta, urambocsá még le is ripacsozták, az nekem fájt. Mintha engem bántanának. És bár anyám, nagyanyáim, nagynénéim és az összes nőalak a lakótelepen tökéletesen és páratlan átéléssel játszotta el a neki szánt szerepet az életemben, azt hiszem, nekem Psota Irén volt az első női szerepálmom.

És ami a rajongás számomra még mindig homályos voltát illeti: fogalmam sincs, hogyan lehet egy ennyire vadidegen embert, aki ráadásul már nem is él, ennyire nagyon szeretni.

Ház a sziklák alatt (Makk Károly, 1958, részlet) from Filmalap – Filmarchívum on Vimeo.

Kis, nagy

“Engem ma már annyian elrendeztek, ne akarjon még maga is.”

Az egyik anyuka elvitathatatlan előnye az volt, hogy már a trolin utazott akkor, amikor a másik anyuka felszállt.
A troli eleve tele volt.
A másik anyuka babakocsija ugyan kisebb volt, mint az egyik anyuka babakocsija, de a másik anyuka kislánya nem volt down-szindrómás, mint az egyik anyuka kislánya.
Az egyik anyuka két megállóval korábban beékelte szokatlanul nagy méretű babakocsiját a trolinak abba a részébe, ahol csak két kisebb méretű babakocsi fért volna el, egy nagyobb és egy kisebb méretű már nem.
A másik anyuka ugyan azonnal érzékelte a helyzet kényességét és abszurditását, viszont szeretett volna úgy fordulni lényegesen kisebb méretű babakocsijával és kétségtelenül nem down-szindrómás kislányával, hogy ne álljon útjában az utazóközönségnek sem.
Az egyik anyuka nem mozdult. A gyerek a szokatlanul nagy méretű babakocsiban pár perccel korábban nem volt hajlandó elfogadni, hogy most február van és nem december. Ha neked december van, akkor december van, mondta az egyik anyuka, és énekelni kezdte a kiskarácsony-nagykarácsonyt.
A másik anyuka szólt neki, hogy ha egy kicsit megpróbálna arrébb húzódni, talán elférnének.
Az egyik anyuka egy darabig tovább énekelt, majd kibökte az ominózus mondatot.
A két babakocsis gyerek közben egyre közelebb kapálódzott egymáshoz, némán játszani kezdtek.
A másik anyuka a következő megállónál leszálláshoz készülődött. A másik anyuka nagyobbik gyereke, aki végig a kicsi babakocsijába kapaszkodott, jó hangosan megkérdezte, hogy de hát anya, most miért szállunk le eggyel korábban, mint máskor szoktunk.
A két kicsi alig akarta elengedni egymás kezét. A másik anyuka már csak az ajtó bezárása után válaszolt a nagyobbik gyereknek.
Az egyik anyuka tovább énekelt a trolin a kislányának. Ott szálltak le, ahol máskor a másik anyuka is le szokott szállni a két gyerekével.
Kicsi ez a kurva troli, fújta ki az öreg mellettem megkönnyebbülten a levegőt. Képtelenség mindenkinek a kedvére tenni.

Cirkónk, életünk

Kombicirkónk 25 éves. Néha szaroz. Őrlángja kihúny, krahácsol, újraindítása bajos. Időről időre megpróbáljuk azért újraindítani, hátha. Többnyire igencsak sikerül, de most, hogy nátha, meg minden szar van, szóval több mint két hete, nem.
Aztán mégis.
Aztán mégse.

Csínjára-bínjára rájöttünk mégis. Püfölni kell a legnagyobb csavarhúzóval, de csak bizonyos pontokon, egyféleképp, nem másképp, és nagyon fontos még, hogy csak bizonyos időben. Lelke van, hogy nyomorodna meg.
Ne csináld ezt, sírjuk, ordítjuk, hörögjük neki napra nap. Nekünk is lelkünk van.
Olykor megenyhül. Működik. Aztán nem. És így tovább. Volt, hogy három napig nem.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Hívtuk Gázos Józsit.  Józsi jött, pucolt, kocogtatott, fejvakart és szerelt, jókedéllyel juditkámozott. Fizettünk. Józsi távozott.
Kombicirkónk újfent kihúnyt.
Őrlángoztunk, szikráztattunk. Egy óráig működött, majd krahácsolt és kihúnyt. Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Hívtuk Józsit. Ígérte, jön. Jött – persze akkor, amikor a cirkó épp órák óta működött.
Pucolt, kocogtatott, fejvakart és szerelt, jókedéllyel juditkámozott. Most nem hagyta, hogy fizessünk. Kombicirkónk újfent órákig működött.
Aztán krahácsolt és kihúnyt.
Nem Józsi.
A cirkó.

Lakáskasszánk júniusban lejár. Cirkóra költenénk. Készpénzünk ilyesmire jelenleg nincs. Józsival beszélgeténk emerről, azt mondja, csak júniusig bírja ez ki. Ő bizony lecseréli júniusban tokkal, vonóval, számlára. Legyen így, Józsi.
Mivel ekkortájt kombicirkónk újfent kihúnyt, hívtuk őt.
Józsink pénteken telefonon nem volt elérhető.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Takony és vér. Akkor hívok mást, gondoltam. Nézzem meg neten, gondoltam. Junkers szakszerviz, gondoltam. Telefonos exkuzálásom profi. Hangom egyszerre kérlelhetetlen és kérlelő. Másnap jöttek, kopogtattak – persze akkor, amikor cirkónk épp órák óta működött. Ketten voltak. Befordultak a konyhára.
Ez kuka, mondta egyikük. Nem távozik az égéstermék sehova, nézzem meg.
Néztem. Necsinálja, nekem erre nincs százezrem, mondtam én.
Akkor most kikapcsoljuk, és délután visszajövünk kazátestcserére, mondta egyikük. Hatvanezer lesz, de júniusig minden pöpec lesz, mondta másikuk.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Visszajöttek. Hatvanötezer lett, de legalább júniusig most már minden pöpec lesz, gondoltuk, hisz’ mondták.
Józsi ekkor hívott telefonon. (Mit mondok majd először is. Kedvest szépet neki?)
Nem vettem fel. (Kéremkapcsojjaki.)
Két napig ment, majd édes kattanással kihúnyt a cirkó.
Reggel hívtam a szakszervizt megint. Inkább voltam szemrehányó, mint kérlelő. Zokon vették. Ettől persze én éreztem szarul magam.  Délután talán benéznek, mondták. Előtte talán telefonálnak, ezt is mondták.
Tizenhét fok, szipogás, északfok, idegenség.
Egy életem, egy halálom, megpróbáltam szikráztatni. Basszameg, működött.  Három órával később még mindig ég, lobog: hajat mosok, gondoltam.  Merjünk nagyot álmodni, gondoltam.  Zuhanyozok is, gondoltam. Pőre testtel vizes hajjal kádban én, majd kaputelefon-csörgés, jönnek ők.
Basszameg, gondoltam én immár sokadjára.
Egy liftfelérésnyi idő az élet, törölközni már luxus. Vizes seggre vettem farmert én.  A szerelők megint jöttek, kopogtattak. Ágyékomon szégyenfolt, lelkem átázott pelenka.  De asszonyom, ez működik, mondta egyikük. Igen, de esküszöm, két napig nem működött, mondtam én, kisöpörvén vizes hajam a homlokomból legott.
Megnézték a cirkót, mindent rendben találtak, elmentek. Pénzt nem kértek.

Szombatra megint kikapcsolt.
Újraindítottuk.
Most működik.

Hétvégére erős lehűlés várható. Józsit azóta sem hívtam vissza. Mégis mit mondhatnék neki.

A héten először egy beteg, nagy valószínűséggel már haldokló galamb látványa sokkolt annyira, hogy percekig nem bírtam róla levenni a szemem, és ahogyan távolodtam tőle, az utcán neki is mentem egy embernek, mert hátrafelé néztem folyton. Ma, a héten másodjára, a Klinikák metrómegállónál néztem ugyanilyen megkövülten egy idős férfit, aki a földön kinyitott hegedűtokja mellett hegedült görnyedten.

Nem szeretem különösebben a galambokat. Dédelgetek magamban valami általános szeretet-illúziót, meg tudok ám fenemód hatódni magamtól, ahogyan hiszem s vallom, minden élőlényt lehet szeretni, satöbbi, de nem tehetek róla, ezek a városi galambok valahogy rohadtul taszítanak. Mindig túl közel jönnek, mintha nem lenne veszítenivalójuk. Ez nekem nem a bizalom, sokkal inkább a pofátlanság csimborasszójának tűnik. Mondom, tűnik, mert urbánornitológus azért nem vagyok. Viszont hangosak, büdösek, koszosak, és felesznek a földről minden undorító dolgot. Igen, tényleg mindent. Semmi szégyenérzetük nincs. Szégyenérzete csak az embernek tud lenni.

A haldokló, sérült galambok mások. Csendesek és léhák. Lehajtják a fejüket, mint az a klinikákos bácsi. Ez a galamb is lehajtotta. Mintha szégyenérzetet imitált volna, ha tudta volna, mi az. Lejjebb süllyedtek a lábai, sem repülni, sem menni nem tudott már, a teste így renyhének és püffedtnek tűnt, meg még valami homályos, fehéres folt is összegyűlt alatta. Mintha ott hagyott volna nyomot a valahai élete. Alul folyt ki belőle az élet. Nem vér volt, valami más.

A hegedülő bácsiból nem folyt semmi. Meghökkentően hosszú hüvelykujjkörmei voltak, és tokájához szorított mosolya. Nem tudta felemelni a fejét, púpos volt. Ott állt púposan, ijedt, kidülledt szemekkel, rémülten mosolyogva a huzatos metrólépcső aljánál. Betyárosan hamisan és huncutul hegedülte a beszamemúcsót. Ezt már csak visszafelé hallottam, amikor a dolgaim elintézése után leszálltam a Klinikáknál, hogy adjak neki egy papírpénzt. Nem esett útba, de még odafelé eldöntöttem, hogy ezt visszafelé megteszem. Milyen jó embernek tudom az ilyenektől érezni magam.

A beteg galamb kis teste mellett volt vagy tizenöt deka jobb minőségű sonka is, a Penny Marketból hozhatta neki valaki, ott kuporgott közel a bejárathoz. Ez a kis szégyentest azóta már biztosan rohadásnak indult. A kupac, amit a még élő állat lehajtott feje elé tettek, világos volt. Talán épp csirke.

Nincs az a nagy címletű bankjegy, ami kiegyenesít egy púpot egy aluljáróban. Nem lehet a haldoklást semmissé tenni tizenöt deka jó minőségű csirkesonkával. Pedig ezek a mocskok aztán tényleg minden vackot megesznek.

Minden csak

– Ajaj, most mi lesz? – kérdezi az öregasszony a fiától még a lift kinyílása előtt.

Mi a negyedikről jövünk le a földszintre, és a lift az elsőn megáll. Ekkor jön az ajaj.

Ilyenkor mindig vissza kell szívnunk egy bazmeget, de már egészen jól megtanultuk. A liftajtó nem hangszigetelő, a modorosságunk nem engedhetné meg a nyilvános trágárságot. Az öregasszony nem tanult még meg nem sápítozni azelőtt, hogy kinyílna a liftajtó.

Fel tud ez idegesíteni eléggé. Még kutatom az okát.

Az öregasszony nem modoros, nem gondolkodik. Az öregasszony semmilyen.

Nekik mi is semmilyenek vagyunk. Ez rajtuk is, rajtunk is látszik.

Mi próbálunk viselkedni, ők nem.

Az öregasszony fia már jócskán ötven fölött van. Látszik, érződik, hogy iszik.

Talán ez zavar, meg a tény, hogy az anyja nyakán fog élni valamelyikük életének a végéig. Nem tudom, csak gondolom.

Mindannyiunknak van nyaka. Fia a négy ember közül csak kettőnknek.

Köszönünk. Nem köszönnek. Ez is zavar.

– Mi lesz most? – ismétli az öregasszony.

Hátrébb lépünk, hátha bejönnek. Nem jönnek.

Gyors mérlegelés. Túl nagy ez a négy kabát egyszerre egy ilyen kicsi liftben.

Az enyém kacsatollal töltött, nem tudok nagyon nekilapulni a liftajtónak. Nem is akarok. A hapsi iszik. Büdös.

Kilépünk. Leszaladunk egy emeletet. Amikor mi már a földszinten vagyunk, a kijelzőn még mindig az 1-es világít. Zakkan a lift, indulnak. Mire leérnek, mi már a kijáratin megyünk ki.

Lassúak. Nem köszönnek. A hapsi iszik. Büdös. Ezt mi ketten jól meg is beszéljük. Azt is, hogy tehát jól döntöttünk.

Amikor hazajövünk, ugyanazon a kapun jövünk majd be, amin most kimentünk, és akkor majd bejáratinak fogjuk hívni.

Minden csak nézőpont kérdése.

Apát és Nagyiékat meglátogatjuk a temetőben. Illetve nem őket, hanem a hamvaikat. Természetesen Apa is és Nagyiék is bennünk vannak.

A Szentpéteri kapui köztemető a Tesco Extra mellett van.

Anya nem bírja nézni, hogy a kabátom, amit pár éve turkáltam Vica néni temetésére, ilyen istentelenül kutyaszőrös, ezért a temető parkolójában lehengereli azzal az öntapadós micsodával.

A két koszorút a kutyaszőrtelenítés idejére az autó tetejére tesszük. Én széttárt karokkal állok a kocsi mellett a temető parkolójában, Anya pedig akkurátusan hengerget.

Aztán amíg elsétálunk az urnákig a két mini koszorúval az immár szőrtelen fekete kabátomban, a családról beszélgetünk. Illetve nem a családról általában, hanem benne az egyes emberekről. Van, akivel egyetértünk, van, akivel nem, de végül is mindenkit meg lehet érteni.

Nagyon kell vigyázni erre a speciális alakú üveg virágtartóra, mert nézzem meg, ezt a Zoli bácsiék direkt ide vették, és ehhez csinálta a Zoli bácsi ezt a frappáns csiptetőt. Az egyiket már így is eltörtem, mondja Anya, pedig csak így kerülhet Apa mellé friss vágott virág mindig.

Az urnázás után egy akciós kabátvásárlással is próbálkozunk a temető melletti Tesco Extrában, de valahogy egyik sem az igazi. Már az autóban ülünk, amikor Anya rám néz és azt mondja: én utálom azt a műfenyőt, amit Apa vett anno. Én is, mondom neki, és kettővel arrébb megint leparkolunk. Rövid válogatás után veszünk egy vágott lucfenyőt a parkolóban 2 900 Ft-ért, számlával.

Anya kettesből hármasba rakja a kocsit, és elmondja nekem, hogy tizenhárom éve azt a műfenyőt tulajdonképpen nem is Apa vette. Apa elment villamossal a Centrum Áruházhoz, ott kinézte a műfenyőt, hazavillamosozott, majd közölte Anyával, hogy balról a másodikat vegye meg. Apa nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy egyedül döntött. Anya bevillamosozott, és – vagy azt, vagy egy másik műfenyőt, tök mindegy – megvette, majd hazacipelte.

Van, akivel egyetértünk, van, akivel nem, de végül is mindenkit meg lehet érteni.