Cirkónk, életünk

Kombicirkónk 25 éves. Néha szaroz. Őrlángja kihúny, krahácsol, újraindítása bajos. Időről időre megpróbáljuk azért újraindítani, hátha. Többnyire igencsak sikerül, de most, hogy nátha, meg minden szar van, szóval több mint két hete, nem.
Aztán mégis.
Aztán mégse.

Csínjára-bínjára rájöttünk mégis. Püfölni kell a legnagyobb csavarhúzóval, de csak bizonyos pontokon, egyféleképp, nem másképp, és nagyon fontos még, hogy csak bizonyos időben. Lelke van, hogy nyomorodna meg.
Ne csináld ezt, sírjuk, ordítjuk, hörögjük neki napra nap. Nekünk is lelkünk van.
Olykor megenyhül. Működik. Aztán nem. És így tovább. Volt, hogy három napig nem.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Hívtuk Gázos Józsit.  Józsi jött, pucolt, kocogtatott, fejvakart és szerelt, jókedéllyel juditkámozott. Fizettünk. Józsi távozott.
Kombicirkónk újfent kihúnyt.
Őrlángoztunk, szikráztattunk. Egy óráig működött, majd krahácsolt és kihúnyt. Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Hívtuk Józsit. Ígérte, jön. Jött – persze akkor, amikor a cirkó épp órák óta működött.
Pucolt, kocogtatott, fejvakart és szerelt, jókedéllyel juditkámozott. Most nem hagyta, hogy fizessünk. Kombicirkónk újfent órákig működött.
Aztán krahácsolt és kihúnyt.
Nem Józsi.
A cirkó.

Lakáskasszánk júniusban lejár. Cirkóra költenénk. Készpénzünk ilyesmire jelenleg nincs. Józsival beszélgeténk emerről, azt mondja, csak júniusig bírja ez ki. Ő bizony lecseréli júniusban tokkal, vonóval, számlára. Legyen így, Józsi.
Mivel ekkortájt kombicirkónk újfent kihúnyt, hívtuk őt.
Józsink pénteken telefonon nem volt elérhető.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Takony és vér. Akkor hívok mást, gondoltam. Nézzem meg neten, gondoltam. Junkers szakszerviz, gondoltam. Telefonos exkuzálásom profi. Hangom egyszerre kérlelhetetlen és kérlelő. Másnap jöttek, kopogtattak – persze akkor, amikor cirkónk épp órák óta működött. Ketten voltak. Befordultak a konyhára.
Ez kuka, mondta egyikük. Nem távozik az égéstermék sehova, nézzem meg.
Néztem. Necsinálja, nekem erre nincs százezrem, mondtam én.
Akkor most kikapcsoljuk, és délután visszajövünk kazátestcserére, mondta egyikük. Hatvanezer lesz, de júniusig minden pöpec lesz, mondta másikuk.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét fok.
Visszajöttek. Hatvanötezer lett, de legalább júniusig most már minden pöpec lesz, gondoltuk, hisz’ mondták.
Józsi ekkor hívott telefonon. (Mit mondok majd először is. Kedvest szépet neki?)
Nem vettem fel. (Kéremkapcsojjaki.)
Két napig ment, majd édes kattanással kihúnyt a cirkó.
Reggel hívtam a szakszervizt megint. Inkább voltam szemrehányó, mint kérlelő. Zokon vették. Ettől persze én éreztem szarul magam.  Délután talán benéznek, mondták. Előtte talán telefonálnak, ezt is mondták.
Tizenhét fok, szipogás, északfok, idegenség.
Egy életem, egy halálom, megpróbáltam szikráztatni. Basszameg, működött.  Három órával később még mindig ég, lobog: hajat mosok, gondoltam.  Merjünk nagyot álmodni, gondoltam.  Zuhanyozok is, gondoltam. Pőre testtel vizes hajjal kádban én, majd kaputelefon-csörgés, jönnek ők.
Basszameg, gondoltam én immár sokadjára.
Egy liftfelérésnyi idő az élet, törölközni már luxus. Vizes seggre vettem farmert én.  A szerelők megint jöttek, kopogtattak. Ágyékomon szégyenfolt, lelkem átázott pelenka.  De asszonyom, ez működik, mondta egyikük. Igen, de esküszöm, két napig nem működött, mondtam én, kisöpörvén vizes hajam a homlokomból legott.
Megnézték a cirkót, mindent rendben találtak, elmentek. Pénzt nem kértek.

Szombatra megint kikapcsolt.
Újraindítottuk.
Most működik.

Hétvégére erős lehűlés várható. Józsit azóta sem hívtam vissza. Mégis mit mondhatnék neki.

Reklámok

A héten először egy beteg, nagy valószínűséggel már haldokló galamb látványa sokkolt annyira, hogy percekig nem bírtam róla levenni a szemem, és ahogyan távolodtam tőle, az utcán neki is mentem egy embernek, mert hátrafelé néztem folyton. Ma, a héten másodjára, a Klinikák metrómegállónál néztem ugyanilyen megkövülten egy idős férfit, aki a földön kinyitott hegedűtokja mellett hegedült görnyedten.

Nem szeretem különösebben a galambokat. Dédelgetek magamban valami általános szeretet-illúziót, meg tudok ám fenemód hatódni magamtól, ahogyan hiszem s vallom, minden élőlényt lehet szeretni, satöbbi, de nem tehetek róla, ezek a városi galambok valahogy rohadtul taszítanak. Mindig túl közel jönnek, mintha nem lenne veszítenivalójuk. Ez nekem nem a bizalom, sokkal inkább a pofátlanság csimborasszójának tűnik. Mondom, tűnik, mert urbánornitológus azért nem vagyok. Viszont hangosak, büdösek, koszosak, és felesznek a földről minden undorító dolgot. Igen, tényleg mindent. Semmi szégyenérzetük nincs. Szégyenérzete csak az embernek tud lenni.

A haldokló, sérült galambok mások. Csendesek és léhák. Lehajtják a fejüket, mint az a klinikákos bácsi. Ez a galamb is lehajtotta. Mintha szégyenérzetet imitált volna, ha tudta volna, mi az. Lejjebb süllyedtek a lábai, sem repülni, sem menni nem tudott már, a teste így renyhének és püffedtnek tűnt, meg még valami homályos, fehéres folt is összegyűlt alatta. Mintha ott hagyott volna nyomot a valahai élete. Alul folyt ki belőle az élet. Nem vér volt, valami más.

A hegedülő bácsiból nem folyt semmi. Meghökkentően hosszú hüvelykujjkörmei voltak, és tokájához szorított mosolya. Nem tudta felemelni a fejét, púpos volt. Ott állt púposan, ijedt, kidülledt szemekkel, rémülten mosolyogva a huzatos metrólépcső aljánál. Betyárosan hamisan és huncutul hegedülte a beszamemúcsót. Ezt már csak visszafelé hallottam, amikor a dolgaim elintézése után leszálltam a Klinikáknál, hogy adjak neki egy papírpénzt. Nem esett útba, de még odafelé eldöntöttem, hogy ezt visszafelé megteszem. Milyen jó embernek tudom az ilyenektől érezni magam.

A beteg galamb kis teste mellett volt vagy tizenöt deka jobb minőségű sonka is, a Penny Marketból hozhatta neki valaki, ott kuporgott közel a bejárathoz. Ez a kis szégyentest azóta már biztosan rohadásnak indult. A kupac, amit a még élő állat lehajtott feje elé tettek, világos volt. Talán épp csirke.

Nincs az a nagy címletű bankjegy, ami kiegyenesít egy púpot egy aluljáróban. Nem lehet a haldoklást semmissé tenni tizenöt deka jó minőségű csirkesonkával. Pedig ezek a mocskok aztán tényleg minden vackot megesznek.

Minden csak

– Ajaj, most mi lesz? – kérdezi az öregasszony a fiától még a lift kinyílása előtt.

Mi a negyedikről jövünk le a földszintre, és a lift az elsőn megáll. Ekkor jön az ajaj.

Ilyenkor mindig vissza kell szívnunk egy bazmeget, de már egészen jól megtanultuk. A liftajtó nem hangszigetelő, a modorosságunk nem engedhetné meg a nyilvános trágárságot. Az öregasszony nem tanult még meg nem sápítozni azelőtt, hogy kinyílna a liftajtó.

Fel tud ez idegesíteni eléggé. Még kutatom az okát.

Az öregasszony nem modoros, nem gondolkodik. Az öregasszony semmilyen.

Nekik mi is semmilyenek vagyunk. Ez rajtuk is, rajtunk is látszik.

Mi próbálunk viselkedni, ők nem.

Az öregasszony fia már jócskán ötven fölött van. Látszik, érződik, hogy iszik.

Talán ez zavar, meg a tény, hogy az anyja nyakán fog élni valamelyikük életének a végéig. Nem tudom, csak gondolom.

Mindannyiunknak van nyaka. Fia a négy ember közül csak kettőnknek.

Köszönünk. Nem köszönnek. Ez is zavar.

– Mi lesz most? – ismétli az öregasszony.

Hátrébb lépünk, hátha bejönnek. Nem jönnek.

Gyors mérlegelés. Túl nagy ez a négy kabát egyszerre egy ilyen kicsi liftben.

Az enyém kacsatollal töltött, nem tudok nagyon nekilapulni a liftajtónak. Nem is akarok. A hapsi iszik. Büdös.

Kilépünk. Leszaladunk egy emeletet. Amikor mi már a földszinten vagyunk, a kijelzőn még mindig az 1-es világít. Zakkan a lift, indulnak. Mire leérnek, mi már a kijáratin megyünk ki.

Lassúak. Nem köszönnek. A hapsi iszik. Büdös. Ezt mi ketten jól meg is beszéljük. Azt is, hogy tehát jól döntöttünk.

Amikor hazajövünk, ugyanazon a kapun jövünk majd be, amin most kimentünk, és akkor majd bejáratinak fogjuk hívni.

Minden csak nézőpont kérdése.

Apát és Nagyiékat meglátogatjuk a temetőben. Illetve nem őket, hanem a hamvaikat. Természetesen Apa is és Nagyiék is bennünk vannak.

A Szentpéteri kapui köztemető a Tesco Extra mellett van.

Anya nem bírja nézni, hogy a kabátom, amit pár éve turkáltam Vica néni temetésére, ilyen istentelenül kutyaszőrös, ezért a temető parkolójában lehengereli azzal az öntapadós micsodával.

A két koszorút a kutyaszőrtelenítés idejére az autó tetejére tesszük. Én széttárt karokkal állok a kocsi mellett a temető parkolójában, Anya pedig akkurátusan hengerget.

Aztán amíg elsétálunk az urnákig a két mini koszorúval az immár szőrtelen fekete kabátomban, a családról beszélgetünk. Illetve nem a családról általában, hanem benne az egyes emberekről. Van, akivel egyetértünk, van, akivel nem, de végül is mindenkit meg lehet érteni.

Nagyon kell vigyázni erre a speciális alakú üveg virágtartóra, mert nézzem meg, ezt a Zoli bácsiék direkt ide vették, és ehhez csinálta a Zoli bácsi ezt a frappáns csiptetőt. Az egyiket már így is eltörtem, mondja Anya, pedig csak így kerülhet Apa mellé friss vágott virág mindig.

Az urnázás után egy akciós kabátvásárlással is próbálkozunk a temető melletti Tesco Extrában, de valahogy egyik sem az igazi. Már az autóban ülünk, amikor Anya rám néz és azt mondja: én utálom azt a műfenyőt, amit Apa vett anno. Én is, mondom neki, és kettővel arrébb megint leparkolunk. Rövid válogatás után veszünk egy vágott lucfenyőt a parkolóban 2 900 Ft-ért, számlával.

Anya kettesből hármasba rakja a kocsit, és elmondja nekem, hogy tizenhárom éve azt a műfenyőt tulajdonképpen nem is Apa vette. Apa elment villamossal a Centrum Áruházhoz, ott kinézte a műfenyőt, hazavillamosozott, majd közölte Anyával, hogy balról a másodikat vegye meg. Apa nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy egyedül döntött. Anya bevillamosozott, és – vagy azt, vagy egy másik műfenyőt, tök mindegy – megvette, majd hazacipelte.

Van, akivel egyetértünk, van, akivel nem, de végül is mindenkit meg lehet érteni.

Két hete fáj a torkom.
Voltam többször tüntetni.
Nem lett jobb a helyzet.
Sokat szorongok, dühöngök, vitatkozom és félek, valamint köhögök – úgy szakmailag, mint emberileg.
Szeretteimmel kapcsolatom ambivalens és hullámzó.
Szeretetem pont ugyanolyan szerteágazó, mint a dühöm, a kétségbeesésem és a szorongásaim.

Akartam fenyőfát venni, de vagy túl nagyok vagy túl kicsik.
Drágák is.
Akartam kölcsönkérni egy műfenyőt a barátnőmtől, de itthon ellenállásba ütköztem.
Idővel olcsóbb lesz a vágott is, mondják.
Várjunk még néhány napot.
Az élő fa önáltatás, maximum megölni tudom a nyomorult szobahőmérsékletemmel.
Talán a földlabdacs is már eleve csupán félbevágott gyökereket rejt.

Ha egy előre nem tervezett bevásárláskor nincs nálam vászonszatyor, és papír- vagy nejlonzacskót vagyok kénytelen venni pénzért, környezettudatos ismerőseim elől még álmomban is bujkálok.
Sok alufóliát, folpackot és nejlonzacskót használok.
Kérlek benneteket, ne haragudjatok.
Mentségemre legyen mondva, hogy autót nem használok.
A kutyaszart mindig felszedem.
Volt már, hogy másét is felszedtem.

Elolvastam ma egy nagyon fontos interjút az életről és a halálról, meg amik mink a kettő között félúton vagyunk.
Idén senkinek nem veszek ajándékot.
Nem vágyom sem petárdára, sem csillagszóróra.
Igyekszem minél kevesebb szénhidrátot enni.
Elfogadták a túlóratörvényt.
Kint tél van és csend és hó és halál.
Vörösmarty is milyen régóta nem él már.
Kétségbeesésem az élet minden területén kézzelfogható.
Tele van az utca emberekkel.
Sokan közülük ott élnek.
Mindenki vigyázzon magára.

2018. november 1., mindenszentek

a kapucsengőn az ember felcsenget hozzám, hogy
xy vagyok, jó napot kívánok, elnézését kérem, megtenné, hogy
beenged, a kuka tetején van egy kis
étel, mi szoktuk elvinni.
én beengedem,
és már indulok is az erkélyajtó felé, hogy kinézzek utána
látni, milyen teste, arca, feltételezett élete lehet annak,
akit beengedtem,
de aztán félve attól, hogy
az én arcom, az én testem, az én feltételezett életem látnám
kihányva négy emelet mélyen plusz magasföldszint, esetleg
lenne egy mozdulata, ami
akár az apám, akár manyi néni, akár a nándi zöldséges
arcára, testére, feltételezett életére is engedhetne következtetni, és a végén
a látványától előbb a gerincem, aztán a szívem robbanna szét,
ez az olcsó, törékeny, szar nipp,
inkább behúzom a függönyt, és
letépem a kapucsengő kagylójának amúgy is gyenge vezetékét.
nyugodjék.

2018. június

Mi van, Juci, bezsidultál? – kérdezte Anita nevetve, amikor a többedik részletet olvastam fel hangosan lelkendezve neki és Daninak a Jiddise máméból. Az ő könyve, kapta valakitől, már olvasta, tudja, hogy jó, és velem röhög minden poénon. Dani szintén. Danit amúgy nem Daninak hívják, de itt igen. Ő választotta ide ezt a nevet magának. Bécsben ülünk, Anitáék lakásában vagy mijében, ami tulajdonképpen egy gazdasági épületnek vagy raktárnak minősített pince, de otthonosabb egy csomó, amúgy jócskán az utcaszint felett elhelyezkedő lakásnál, amit életemben eddig láttam. Két éjszakát fogunk itt tölteni, és érezzük, hogy jó lesz. Elég sokat röhögünk. Anitáék lakásába lefelé kell menni, mégis világos. Tele van könyvvel, cserepes növénnyel és befőzött dolgokkal. Nekem mostanában ez a három dolog leginkább az otthonosság. Bezsidultál, bebuzultál, ilyeneket mondunk nevetve egymásnak többször a három nap alatt, de ehhez azért kell a safe space meg a privát élőszó, azt hiszem. Írásban lehet, hogy sok lesz. Nem tudom, kipróbálom. Bezsidultam.

Hónapok óta írok fejben, és sokszor nem gondolom, hogy ez jó. Aztán elolvasok egy-két könyvet, jó könyvet, és arra gondolok, hogy de, ez jó. Mármint hogy igenis jókat gondolok, jókat írok, akkor is, ha ezeknek soha nincs nyoma. Írni nekem egyáltalán nem magától értetődő. Nem tartom magam írónak azért, mert szoktam írni. Sosem fogom. Írni meló. Nehéz, keserves, és sokszor nem okoz örömet, viszont állandó és fájó igényem van rá. Hónapok óta nem megy az írás. Simán kiderülhet, hogy nem értek hozzá. De simán lehet az is, hogy ha ez így van, akkor ezt nem fogják sokan észrevenni. Szeretném, ha nem vennék sokan észre.

Anita kérdezi a bécsi szuterén lépcsőjén kuporogva, mit jelent nekem ez a zsidó dolog. Csupa olyan szó, ami az én számból hülyén hangzana, jó is, hogy nem én mondom ki. Nem vagyok zsidó, pedig sokszor szerettem volna az lenni. Ostobán hangzik. A zsidó dolog nekem az, hogy én Barbra Streisandba kiskoromban szabályosan szerelmes voltam, a Funny Girltől pedig napokig nem tudtam aludni. Nem tudom elmondani. Judy Gold olyan lenyűgöző így olvasva, mint Barbra Streisand látva. Minden, ami én akartam lenni, és ha tényleg az lettem volna, valószínűleg utáltam volna az egészet. Anita zsidó, akármit is jelentsen ez neki vagy nekem. Nem tudom, mikor lehetett leírni utoljára egy ilyen tőmondatot magyarázat nélkül, hogy: xy zsidó. Szerintem sosem. Delikát történelem.

Olvasom A történet végé-t a vonaton Bécs felé és vissza, és rájövök, hogy lenyűgöz, miközben idegesít, és relatíve semmiről nem szól. És hogy a mi bécsi három napunk lehetne egy regény, pedig semmiről sem szól. Bécs csodálatos, gazdag, mi pedig szegények és alapvetően boldogok vagyunk. Alapvető. Nagyon nehéz megfogni ezt a gazdagságot és ezt a szegénységet, az alapvető boldogságról már nem is beszélve. Dani a túl bő lenvászon nadrágja miatt aggódik. Itt Bécsben minden férfi annyira szűkszabású alul, mondja, pedig egyáltalán nem jellemző rá, hogy aggódik azért, ki mit gondol a külsejéről. Ráadásul Dani szerintem sokkal européerebbnek néz ki a bécsi trafikok meg a kanyargó villamossínek között, mint én, de ezért meg ő hurrogna le engem, hogy ne legyek hülye. Abban biztos vagyok, hogy egy osztráknak soha eszébe sem jutna magát bármelyik magyarhoz mérnie. Danival a komplexusaink hozott anyagok, bár próbáljuk titkolni egymás előtt. Ő ebben általában ügyesebb. Mondom, ez a lenvászonozás meg is lepett. A netről rendelt szemtelenül olcsó kínai hátizsák tökéletesen mutat rajta. Irónia nélkül, őszintén mondom, hogy hozza a vissszafogottan aktuális divatstílus-jegyeket. Micsoda hülyeség: szeretném, ha bécsinek néznének minket.

Nem tudom, miért pont Bécsben jut eszembe folyton, történet-e egyáltalán az apai nagyanyám története. És az ő története vajon az én történetem-e? Megírható-e csak úgy simán a világ legegyszerűbb története? Vannak-e egyszerű történetek? Ki volt a nagyanyám? Kije lettem én annak, aki egykor a nagyanyám volt? Megfelelek-e bármilyen unokai elvárásnak? Ízléses dolog lenne szerinte nekem ezekről a dolgokról írnom? Ezek jutnak eszembe folyton, amikor a Josefstadti színház elé érünk, ami bizonyos szögből egyébként pont úgy néz ki, mint a Miskolci Nemzeti Színház. Ha háromszor voltál már egy helyen két napon belül, azt hiszed, hajlamos vagy rá úgy tekinteni, mint az otthonodra. Harmadjára már egészen más volt látni a josefstadti színház homlokzatát, mint elsőre. El tudtam képzelni bécsinek lenni magam, és ez meglepett. Az érzés persze halványodott, itthonra, Budapestre már el is múlt. El fog telni két év, és keverni fogom a mostani bécsi impulzusokat az előző évi londoniakkal. Annyira irigylésre méltó és leírhatatlan először meglátni egy londoni vagy egy bécsi utcaszegletet. Ráadásul Bécsben is szinte végig szemerkélt ez a sunyi eső. Mindkettő életre szóló élmény, még így felnőtten is.

Nem tudom, Budapest az otthonom-e. Nem tudom, Miskolc az volt-e, jelent-e nekem bármit is a szokásos gyerekkori impulzucsomagon kívül az, hogy itt születtem. Néha elkap ez az érzés, hogy igen, de aztán vissza is lök. Nem tudom pontosan, milyen lehet az, amikor az írók valahol otthon érzik magukat. Persze, minden tenger elragadó, de nem érzek rá, valami mikortól az enyém – ha egyáltalán az enyém lehet bármikor is bármi.

Kihasználjuk, hogy a vonatjegyünkkel két napig korlátlanul utazhatunk Bécs 100 km-es körzetén belül bárhová. Magyarázok Daninak valamit az élet értelmének és az ingatlanok élethosszig tartó birtokolhatóságának összefüggéseiről a Badenbe tartó helyi vasúton ülve, és azt hiszem, érti, miről beszélek. Hogy nem tudom eldönteni, inkább irigylem-e azt, akinek Bécsben, Barcelonában, Londonban, Budapest első kerületében van saját tulajdonú tehermentes ingatlana, vagy inkább megmosolygom. Túlzottan foglalkoztatnak ezek a dolgok, mindig számolok, hogy ami itt ennyi, az ott mennyi, és nekem mennyim lenne, ha nem ennyim lenne, szóval lehet ebben jócskán irigylés. Viszont tudom azt is, hogy nincs értelme. Egy ingatlan birtoklása lehet létfilozófiai kérdés, igenis. Az enyém Bécs, mert láttam, éreztem, lefotóztam, megfogtam mindent, amit lehetett, és ami tetszett. Vissza tudok menni bármikor, ennyim mindig lesz, tudom. Nem is akarok már saját bécsi lakást. Anitáék félillegális szuterénjében legalább annyi az irigyléreméltó élet, mint abban a sarokházi lakásban, aminek az erkélye úgy néz ki, mint egy felcsicsázott mozartgolyó. Minden délután lefotóztam, annyira varázslatos volt. Anitáék lakásáról egy képem sincs.

Nem tudom, Nagymama járt-e Bécsben valaha. Budapesten biztosan járt. Dédestapolcsány és Budapest abban az időben körülbelül akkora távolság lehetett térben és időben, amit én ma már el sem tudok képzelni. Nem is biztos, hogy nekem ezt ma, 2018 júniusában el kell tudnom képzelni. Mindenesetre én úgy képzelem ma (akkor is, ha nem kell), hogy Nagymama egész életében abból a néhány hónapból élt, amit Budapesten töltött fiatalkorában.

A múltkor a Sportkórházban jártam. Befagyott váll szindróma: amilyen röhejesen hangzik, annyira fájdalmas és lassan múló dolog, még körülbelül másfél-két évet jósolnak neki az orvosok, aztán talán már fel tudom emelni a bal karom. Addig csak éppen mellmagasságig.

A Sportkórház. A magyar egészségügyi közegek sokéves átlaga érzületre, nyomokban felújított apróságokkal. A szag ugyanaz. Megőrülök, annyira idegesít, hogy nem jövök rá, mihez képest ugyanaz, mert ugyan elvileg most vagyok itt először, de tudom, hogy én ezt egyszer már éreztem. Nem vagyok egy spirituális alkat – ezt a mondatot az utóbbi hetekben valamiért többször el kellett mondanom különböző beszélgetésekben, mert az utóbbi hetekben valamiért többek néztek engem annál sokkal sprirituálisabb alkatnak, mint amilyen valójában vagyok. Szóval nem előző életemben jártam itt valaha, mert nem hiszek az előző életekben, hanem ebben a mostaniban. De egyszerűen nem jövök rá, hogy mikor. Alagsori fények, szemmagasságban fű az ablakban, és az a semmivel sem összehasonlítható szag. Aztán kiderült, hogy ez régen ortopédia volt. Hát persze! Gyerekkori emlék, nincs innen messze a Villányi úti mozgásjavító intézet, ahol Gyuszó az egész gyerekkorát töltötte. Én az egész gyerekkoromat nem itt töltöttem ugyan, de az a pár nap, amit Gyuszó miatt igen, az úgy belém égett, mintha az az én egész gyerekkorom lett volna, és nem az övé. Az ortopédiára az egyik elrontott műtétje után hozták, és itt kellett várakoznunk órákig. Fehér székek a végtelenségig és tovább. Mikor fog Gyuszó lába leérni a földre bármilyen székről? Örök kérdés marad. Most se ér le neki, pedig már 46 éves. Az összes intézetis szobatársa meghalt azóta. Ő még él, régi pénzérméket gyűjt, és régi mecsbokszok alvázát festi le apró ecsettel a Győri kapui ház udvarában, ahová vagy a lift, vagy Anya viszi ki. Se Bécsnek, se a Villányi útnak nincs vége.

Nem szeretném, ha életem legfontosabb dolgai már megtörténtek volna velem. A legjobb az lenne, ha mindig éppen a legfontosabb dolog történne. Anitáék, Dani, aki nem is Dani, Bécs, Gyuszó, Villányi, életem, életünk. Legyen a nemtörténés is fontos. Legyen az is a legfontosabb éppen.