A magas önismereti szinten funkcionáló, viszont kórosan kudarckerülő kodependens emberek lehetnek mások, mint mindig egyedülállóak? Barátnőm apjának unokatestvére kérdezi.
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, nem tudni megszerezni, aztán továbbállni,
megpróbálni megszerezni, megszerezni, aztán továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
továbbállni,
vége.
Ma volt az első reggel, hogy nem arra ébredtem, miért
tettem ezt magammal, miért tetted ezt velem – nem is feltétlenül drámai, hanem
inkább egyszerű oknyomozó hangsúllyal feltéve már magamnak naponta úgy huszonhat, huszonnyolc alkalommal
az eredetileg nem kínzás okozására elhangozni létrejött, de
kontextusában mégiscsak meglehetősen kínzó kérdést -, hanem hogy
olajos magv. Ez a torz szószerkezet volt ma reggel hivatott
a legnagyobb örömet okozni, átvenni pár másodpercre egy túlmisztifikált – de sajnálom,
ebben a szakaszban ennél kevesebb misztifikálásra egyelőre alkalmatlan – magány helyét.
A közvetlenül ébredés utáni pár másodpercben nem rád és a veled járó
problémákra gondolni felbecsülhetetlen kincs. Ez ugyanis irányíthatatlan.
Az olajos magv belepottyant a reggelembe és győzött. Azt már némiképp kudarcként éltem meg, hogy
nem sokkal ezután arra gondoltam, te vajon a furcsa szószerkezettel szövegíróként
tudnál-e mit kezdeni. Hogy vízivárosi hóesés, Trabant és Kiadó, kilencszáznyolcvannégy – itt egy kis belső utalás következik –, de nem fontos.
Azt aztán kicsivel később ismét rész-sikerként éltem meg, hogy
valószínűleg nem tudnál vele mit kezdeni, de ha mégis igen, akkor annak valószínűleg
semmi jelentősége, és valószínűleg semmi köze kettőnk – ne közösködjünk, maradjunk a realitások talaján: enyém és tiéd – érzelmeihez.
Mert én van és te van.
Mi nincs? Nincs.
Mi nincs? Semmi.
Bár ez a dolgok legtermészetesebb állapota, tudniillik hogy én és te összeolvadása
csupán világtörténelmen és világirodalmon átívelő közös, és szerencsés esetben
ideig-óráig kinyújtható, valami más, élhetőbb fiziológiai létállapotba
transzformálható izépillanat, de hát szépségéből és erősségéből fakadó, élettel összeegyeztethetetlen izépillanatisága az elvitathatatlan izépillanatiság közbeni és utáni érdemek mellett – szex, szerelem, család, később közös teherviselés satöbbi –
mondjuk ki: kurva szar.
Mármint nem az, amikor van, hanem
amikor azt hiszed, ez még lehet, de már nincs.
Ez életem legszerelmesebb írása. Jelen pillanatban úgy érzem, nem tudnék
sem ennél szerelmesebbet, sem ennél szarabbat írni.
A kettő nem független egymástól. Tudom – sejtem, remélem, várom, nem várom,
félek tőle satöbbi –, hogy vége lesz – mint a botnak, mint a vakációnak, mint a zsiráf nyakának, mint az életnek satöbbi.
Igyekszem minden vélt és valós élménykincsemet a test dolgaira redukálni.
Időt akarok hagyni érezni más problémákat is az életemből, például családi dinamikák, dermatitis, otthonápolás, aggódás anyámért, pénzhiány, munkahelyi alkalmasság, halál. Néha komolyan nehéz az ezekkel kapcsolatos érzelmeimre is
tartalmas időt szakítanom. A vállalkozás
szépsége éppen annak egy ideig tartó hiábavalóság-szerűségében, majd
– hopp, gecc, mi történt?, nézzél ide, túléltem –
észrevétlen beteljesülhetőségében rejlik.
Olajos magv, én és te – legyen a sorrend sem elhanyagolható – elmúlik.
Alig várom.
A napokban, úgy tűnik, Lovasi emléktripen vagyok. Bármikor tudok két és fél, esetleg három darab középosztálybeli értelmiségi ötvenpluszos elvált többgyerekes apa övének a csatja lenni. És Jutka is. Az egyetlen.
Megtörtént. Szar. A világban közben háború dúl. A dolgok ilyeténképpen kint és bent összehasonlíthatatlanok.
Azt veszem észre, hogy ugyanolyan elégedettséggel tölt el a bizonyos másik ember rendre és átláthatóságra való törekvéseinek nyomait, mint nem sokkal később ugyanezen törekvések kudarcainak nyomait felfedeznem. Mindkettőben megtalálom magamat. A szelektív hulladékgyűjtő zacskó és a hűtőben felejtett két hetes krumplisaláta is én vagyok. Melegséggel töltenek el az elnézéskérései és a megbánásai is. Megsértődni egyre kevesebb dolgon tudok. Ez nem elhatározás kérdése, egyszerűen csak ezt vettem észre.
Egy házban vagyok tegnap óta egyedül. Ez a ház nem az én házam. Miközben fontos, hogy hogyan kerültem ide, mert pontosan azért is jó itt, most ne legyen fontos, hogy hogyan kerültem ide. Jó itt. A házban nincs számítógép. Mobilon írok. Nehéz így egyben látni a dolgokat, képtelenség szerkeszteni, és szabadon játszani az áttekinthető kisebb egységekkel. Két ujjal nehéz sokujjas történetet írni. Bekezdésvakságom van, és a szokásosnál is védtelenebbnek érzem magam a következetlenségeimmel meg a kicsapongásaimmal szemben. Az egyik és-t az imént kicseréltem egy meg-re a szóismétlés miatt.
Régen írtam. Félek írni. Sokat gondolok a mások testére és a sajátomra, mert sokat vagyok velem egykorúakkal, nálam idősebbekkel, nálam fiatalabbakkal, nálam sokkal egészségesebbekkel, szebbekkel, nálam sokkal betegebbekkel és magammal összezárva. Minden élethelyzet más és más, sokféleképpen tudom elveszíteni a fonalat a magam és mások lehetőségeit és korlátait mérlegelve. Abban egészen biztos vagyok, hogy olyan nincs, hogy neked, nekem vagy a másik embernek járnak dolgok. Szerintem ezt elméletben a legtöbb ember képes belátni, de aztán konkrét helyzetekben olyan könnyen gondolod, gondolom és gondolja a másik ember azt, hogy márpedig ez nem igazságos. Hahó, öcsi. Semmi nem igazságos.
A ház melletti kastély kertjében tegnap esküvő volt, ami itt nem ritka. Miközben a másik ember parfümjét magamra fújom a házában, hogy érezzek belőle magamon valamit, cinikus messenger-mondatokat küldök a zavaros vizű medence széléről a másik embernek az országhatáron túlra, hogy miért jobb papucsban izzadni csendesen a ház mellett 46 évesen szinte ingyen, mint örök szerelmet ígérni a mikrofonba 26 évesen egymilliókettőpluszáfa.
Már nem merek konkrét testiekről és lelkiekről, konkrét semmiségekről és konkrét párbeszédekről írni. Szeretni veszélyes, közhelyes, átmeneti. Szeretni a biztonság, az egyediség és az állandóság illúzióját kelti. Sem a zavaros vizű medence, sem a boldog semmittevés, sem a kielégítő vese- és hasnyálmirigy-működés, sem bőrfelületeink sértetlen folytonossága, sem a reggeli kávé nem evidencia többé. Sem a szeretés, sem a nemszeretés nem elhatározás kérdése. Az, hogy igyekszünk nem elcseszni, már sokkal inkább az. Minden nehezen és újra megszerzett illúziómhoz ragaszkodom.
Mióta keresem a hangot, a szót arra, ami történik és ami történhetett volna velem és/vagy mással az elmúlt kettő, hét, nyolc, húsz, negyvenöt évben, és nem találom sehol azt, amit funkcionális nyelvemnek hívtam egykor, egyre inkább hozzászokom azokhoz a dolgokhoz, amelyek korábban ezen a funkcionális nyelven megragadható konkrét félelmet gerjesztettek bennem, úgy mint autóduda, fékcsikorgás, csattanás, az ezzel sokszor együtt járó káromkodás, artikulálatlan üvöltés az utcán, a boltban, nem ritkán a házban, a mentőautó, a tűzoltóautó, a rendőrautó szirénájának hangja, az állati és az emberi vér látványa, az ordító zene, a hangos veszekedés, egy feltételezhető verekedés hangja, egy felém indokolatlanul közeledő ember, tárgy vagy állat, esetleg mindhárom egyszerre, felkavaró képsorok, videófelvételek, amelyek fiktívek, felkavaró képsorok, videófelvételek, amelyek valósak, azonosíthatatlan és alig elviselhető szagok az utcán, a boltban, nem ritkán a házban, a villamoson, a buszon, a trolin, a vonaton, indokolatlanul és felkészületlenül elő-előbukkanó, számomra irreleváns emberek számomra irreleváns bőrfelületeinek látványa, intim beszélgetéseinek hallványa, amelyeket ott és akkor nekem nem kéne hallanom. Szóval ahogy egyre inkább hozzászokom mindenhez, ami hozzászokhatatlan, és nem félek attól, amitől pedig rendes embernek félnie kéne, mert hiszen egykor rendes embernek gondoltam magam, egy hatalmas félelmem marad, és semmi más: hogy végleg, hogy teljesen, de tényleg visszavonhatatlanul elmúlik belőlem mindenféle csacsoghatnék. Hogy épp elmúlok írni.
Ember ennyit nem bír.
Nem minden ember bír ennyit.
Én ember vagyok.
Szókratész ember.
Nem mindig kívánunk a szenvedés jogával élni.
Voltál már egyszerre az a papírmaszkos férfi, aki
tréfából egy ismerősnek vélt nő után sietve
jobbja mögül hátulról
a nő bal vállát kocogtatta meg?
És egyszerre az a nő, aki
a hirtelenül és kéretlenül balról érkező
érintésre összerezzent, rémülten balra fordította hátra
ingerült fejét hiába?
És egyszerre én, a szemből érkező ismeretlen?
Voltál már egyszerre az a papírmaszkos férfi, aki
miután rájött, hogy a nőt valaki másnak nézte, és
így bár duplán vétett az általános emberi törvények ellen
– egyrészt kéretlenül érintett, másrészt ráadásul rossz nőt –,
a kettő közül csak egyik hibáját, a rossz nőt látta be,
sietve elnézést kért, majd a nőt jobbról előzte meg?
És egyszerre az a nő, aki
a váratlanul és kéretlenül balról érkező
érintés hatására most már mindig
minden kéretlen és váratlan érintéstől majd úgy összerezzen, hogy
egyszerre csak én, a szemből érkező váratlan, érintetlen és
ma először végre sértetlen ismeretlen
leszek képes őt egészen furcsán megnevettetni?
Voltál már egyszerre három eltévesztett ember az utcán
váratlanul szembejőve egymással mindig?
Minden alkalommal tévesen kapcsolom össze a frekventált budai bevásárlóközpont előtt álló puttonyos haszongépjárművön látható csinos fiatal lányok táplálékkiegészítőt népszerűsítő életnagyságú reklámmatricáját azzal az elképzelt életérzéssel, amit sejtek egy-egy ilyen embermatrica mögött. A budai kerületet a pesti oldalon letükröző kerületben egy ilyen matrica láttán csak olyan érzések törnek föl belőlem, amelyek a pesti oldalon feltörő érzések tükröződései.
Munkaidőben történő villamosozásaim, hévezéseim és buszozásaim során gyakran írok jegyzeteket a telefonomba, legyen szó akár érzésekről, akár egy Pesten szabálytalanul közlekedő, ölben már nem szállítható közepes méretű keverék kutya részletes leírásáról, akire meg sem próbál a gazdája szájkosarat feltenni. A trolikat lehetőség szerint kerülöm, akkor is, ha emiatt húsz perccel később tudok csak a helyszínre érni. Hangjegyzeteimet olyan köztereken komfortos készítenem, ahol kevés a járókelő. Félelem a szegecses cipős emberektől. Könyökhajlatnál kikoptatott kutyabundázat. Csokoládébarna nedves orr. Enyhe diszpláziás csípőringatózás felszálláskor. A széles mellkason I am a noughty boy feliratú vastag fényvisszaverőcsíkkal ellátott hám. A Duna másik oldalán egy másik fajtatiszta nősténykutya rózsaszín alaptónusú terepmintás plüssruhát visel. Sejtésem szerint a kistestű, görnyedt állat látványa nemcsak Budán, de Pesten is képes lenne feltűnést kelteni, ám ezt a kutyát történetesen a Tabánnál látom. Ha itt most leszállnék, mernék hangjegyzetet készíteni. A járműkapaszkodón minden évszakban a hideg, kézmeleget nem árasztó helyeket tapogatom ki, és ilyenkor eszembe szokott jutni az az ezzel rokonítható szokásom is, hogy ha idegen illemhelyen Dömötör tartályos lehúzós vécével találkozom, akkor mindig a felső harmadába kapaszkodva húzom le azt. Nyári kánikulában bizony nehéz megkülönböztetnem egymástól a kapaszkodó fémjének kézmelegét az időjárás okozta átforrósodástól. Ezzel a zavarral rokonítható az a zavarom is, amikor a vécélehúzó madzag színe teljes hosszában gyárilag piszkosfehér, és én ezt vagy észreveszem, vagy nem. Ki az isten a megmondhatója, hol kell ilyenkor ezt a szart megfogni és lehúzni.
Csodálatos zenelistát állítottam össze magamnak az elmúlt években, amelyet bizonyos itthoni egyedüllétek alkalmával csak elindítok, és átadom magam a magányos szenvedésnek. A köztes reklámok képesek kizökkenteni a helyzet okozta speciális hidegrázásból, éppen ezért nem is akarom őket leállítani. Hassanak csak. Bizonyos más egyedüllétek alkalmával aztán inkább a mániás szakaszt tapasztalom meg itthon, amikor hasamat behúzva tizenöt évvel fiatalabb, valamint tizenöt kilóval könnyebb vagyok fejben, és ilyenkor tudok olyan megvilágítást teremteni a fürdőszobában, amelynek árnyékában elborít az önmagamba vetett tévhit, tehát hogy most fiatal és boldog vagyok, tehát hogy most önfeledten, tehát hogy most esztétikusan táncolok. Különböző férfiakra és nőkre gondolok ilyenkor. Mindegyikben van mit szeretni és mindegyikre lehet neheztelni valamiért. Kire azért, mert aktuálisan jobbnak, kire azért, mert aktuálisan rosszabbnak találom önmagamnál. Önmagam relatív értékét a fürdőszobai tükörben táncolva nehezen szokom megtalálni, pontosan tudom pedig, hogy mivel nem vagyok kevesebb a többi embernél. Unom tudni. Érezni akarom.
Irodai bugyikba rendezem a különböző napszakokban elintézendő teendőim különböző papírjait, és ilyenkor legalább nem gondolok arra, amire majd este fogok, hogy ugyan jó, hogy véget ért egy munkanap, de még mindig van négy szabad órám, és vajon mivel tereljem el a gondolataim az aktuális életvitelemről az aktuálisan következő esti lefekvésig. Mosogathatok is, sírhatok is, húsz-húsz perc. A főzéssel máris két órát jóváírhatok a napomból, dramatikusabb megfogalmazásaimban: elkótyavetyélhetek az életemből. Illetve futás. Lehet lemenni futni. Jó a lábam. Nem arról van szó, hogy gyötrődöm, ez a kifejezés talán túlzás, mindenesetre másnaponta ritkán kellemes az ébredés. Nehéz jó döntéseket hozni, például hogy melyik munkanapon melyik alkalomhoz illő zoknit válasszam. Sokszor van, hogy nincs is megfelelő alkalom. Azt sem kifejezetten állítom, hogy az ilyen vagy olyan résztevékenységeket szeretem a legjobban, mert az is indokolatlanul leegyszerűsítő túlzás lenne, de kétségtelen, hogy egyes nem fizetett piszlicsáré társasház körüli munkáknak magasabb az élvezeti értéke, mint azt elsőre esetleg gondolnám. Nem szabad elfelejtenem bizonyos résztevékenységek előtt aláíratni az otthon kinyomtatott meghatalmazásokat, rögzíteni az óraállásokat, nem szabad elmulasztanom az online vizitemet, és részt kell vennem azon a bizonyos tárgyaláson is. Ha kérdezik, író vagyok. Nem kérdezi senki.
Tegnapelőtt este azt álmodtam, hogy engem választottak meg köztársasági elnöknek, tegnap este pedig már sokadjára éltem át álmomban apám haldoklását. Most valami mély, tömlőszerű, vérrel teli zárt hosszanti seb volt a hasán végig, amit mindig megvakart, és az egyik ilyen vakarásnál a tömlő kinyílt és mindent összevérzett. Még a falakat is. Soha nem érdekelt más emberek álma.
combfiksz 