Részlet 1.

Az igazságos világba vetett hitét Leli korán, úgy három és fél éves korára eldobta magától. Azt sem tudja pontosan, meddig és hogyan érezte magáénak, ha ugyan magáénak érezte valaha is. Már kiskorában is nehéz volt a kivételeket megmagyaráztatnia Anyáékkal, ráadásul az ő egész családja egy merő kivétel volt. Persze, jogos a kérdés: melyik család nem az?
Bár nem volt könnyű tehát megemésztenie, hogy nem, nem mindig csak az öregek halnak meg, és a gyerekek egy idő után nem biztos, hogy mind megtanulnak járni, és hogy a testvérek sem mindig szeretik egymást, valamint van élet a barátságon túl is, de azért a felismerés kifejezetten felszabadítóan hatott egy idő után: hogy semmiből nem következik semmi, vagy ha mégis, akkor tehát nem is következhet másképp, mint ahogyan igen, illetve hogy semminek nincs semmi értelme, vagy ha mégis, akkor az pusztán a véletlen műve. A véletlen meglétét Leli természetesen feltétel nélkül elfogadta. Az egyetlen megnyugtató szabály élete igen korai szakaszában az lett, hogy semmi mások nincsenek ebben a kurva életben, csak véletlenek. Persze azt, hogy az élet bizonyos kontextusban igenis kurva, csak később tanulta meg.
Leli életének egyik legelső emléke az, hogy a falustyáni temetőben sétál az apjával, aki sír. Leli ekkor nem volt több három és fél évesnél, mégis olyan volt neki erre az állóképszerű abszurdiára visszaemlékezni, mintha akkor az apja lett volna a gyerek, ő pedig a felnőtt, és nem fordítva. Az apjának dettó. A három és fél éves felnőtt Leli tehát három és fél éve összes felelős felnőttségével őszintén fordult oda az apjához.
– Miért sírsz, apa?
És Gyuri harminchat éve összes gyermeteg kijelentő módjával annyit mondott Lelinek:
– Mert meghalt a nagyapád.
Oda sem fordult mondat közben a lányához, inkább a nem olyan távoli szomszédos hegytetőt kémlelte. Illetve dehogy kémlelte. Zavarban volt, fájt neki itt és így lenni, hogy miközben ez a kis taknyos hirtelen felnőtté lett a sír mellett, őt magát gyerekké tette.
– És hol van most? – kérdezte Leli.
– Ott a sírban van eltemetve – mutatott Gyuri a nyirkos és laza földkupac felé, a fejét közben még mindig a másik irányba fordítva.
– Ott?
– Ott.
Leli visszafordult, majd egy utolsó pillantást vetve az apja göndör nyakszirtjére elkezdte kézzel kikaparni a sírt. Azt sem tudta, mi az a sír, de hát ha az apja a kupacra mutatott, akkor itt az ideje bővíteni a tudását. A sír tehát egy embernyi földkupac is tud lenni, és nem csak az, amit az apja épp csinál. Persze három és fél évesen nem pont ugyanezekkel a szavakkal gondolta. De ha nagyapa itt van, és apa miatta sír, akkor nagyapát ki ki kell ásni, és magukkal kell vinni.
Leli máig nem tudja, hogy ennek a gyerekkori emléknek helyrajzilag és kronológailag mely részlete igen, és melyik nem felel meg a valóságnak, és hogy végül meddig jutott a földkaparásban. Valószínűleg semeddig. Talán Gyuri is idejekorán rájöhetett, hogy egy három és fél éves gyerekkel temetőben sírni nem annyira jó ötlet, és azt is megbánta már, hogy egy óvatlan gyermeki pillanatában ennyire hiábavalóan őszinte volt. Bizonyára elhúzta a gyereket a sír mellől, és hazamentek Gyuri falustyáni szülőházába.
Soha nem beszéltek aztán erről. Leli is, az apja is tudta, hogy ebben a temetői abszurdiában Leli felnőtt lett kicsit, Gyuri meg harminchat elfojtott és őszintétlen év után végre megengedhette magát gyereknek érezni. Az anyja akkor még élt. Gyuri nem is igen értette, hogy milyen homályos eredetű fájdalom ríkatta meg akkor. Sosem érezte kifejezetten, hogy az apjához gyengéd fiúi szálak fűznék. Talán csak megválaszolatlan kérdései maradtak, ami épp elég volt akkor a kétségbeeséshez. Egy azonban biztos: a párbeszéd és a földkaparás valahogyan megtörtént, az apját Leli pedig három és fél éves korában a falustyáni temető egyik igen magas pontján látta először és egyben utoljára sírni. A többi, amúgy kétségtelenül kevés számú sírását Gyuri már nem a lányának tartogatta.

Reklámok

Írhatnék belőle frappánsabbat, de nincs kedvem, indulatos vagyok és szomorú, a fenébe is.Tudom, hogy mindig lesznek ítélkezők, tudom, hogy semmi nem fekete-fehér. Tudom, hogy az áldozathibáztatás elcsépelt szó, ki-befordítható, egyesek szerint relatív is. Nem, szeretném itt jelezni dühöngve, dúlva és fúlva, hogy nem, az áldozathibáztatás az áldozathibáztatás, az áldozat pedig áldozat. Hol sírni, hol visítani szeretnék a sok kövér, sovány, jóhapsi, jónő, nemjónő, nemjóhapsi, nyuszi, bika, disznó, unikornis, fiatal, öreg, márnemfiatal, mégnemöreg, engem-már-próbáltak, érdekes-engem-még-sosem-próbáltak, háztartásbeli, karrierista, önmegvalósító, önrendelkező, erős, erőtlen, függő, független, bocs-hogy-élekező, ennyikéző, álljunk-meg-egy-szórázó, deákné-vásznázó, papucs-orrán-pamutbojtozó, szóval relatív emberdobozok takarásából kommentelő, véleményt nyilvánító és kinyilatkoztató emberek áldozathibáztatásán.  Igen, csessze meg, a ne legyünk már álszentek, a tudta, mire vállalkozik, az akkor minek ment oda, és az aki kurva/színész(nő)/titkárnő, ne csodálkozzon, ha basszák és társai mind áldozathibáztazások.

Oké, a közhelyek helyett egy kis személyes. Nem lesz csattanóm, csak privátim felháborodásom, de az nagyon.

40 éves koromig igen sok fiú- és férfibarátom, ismerősöm, osztálytársam, évfolyamtársam, levelezőtársam, munkakapcsolatom, és néhány plátói szerelmem volt, akikkel sosem voltam együtt szexuálisan, és nem is próbálkoztak nálam. Egyesek szerint csúnya vagyok, egyesek szerint nem, egyesek szerint bizonytalan, egyesek szerint erős, fiatal, öregecskedő, vonzó, riasztó, túl okos, túl buta, kismellű, nagyseggű, pontjómellű, pontjóseggű stb. Tök mindegy, kinek mi, és ez látszólag nem fontos, de valójában de, fontos. Csak másképp.Úgy fontos, hogy egyik sem vagyok, és mindegyik vagyok.  Az vagyok, akinek az egyes emberek látnak. 12 évesen még egy csapat ivarérett építőmunkást is felengedtem a lakásunkra Miskolcon, amikor egyedül voltam otthon, mert meg akarták nézni/hallgatni, hogyan hegedülök. Ennyi történt csak valóban, megnézték/meghallgatták, ahogyan hegedülök (pocsékul), és ennek a sztorinak  csak ennyi a csattanója. Persze így utólag jó nagy hülye voltam, igen. Ugorjunk.

Szóval soha nem ért atrocitás, akkor sem, amikor együtt vacsoráztam, aludtam, keltem, feküdtem stb. azokkal a fiúkkal, férfiakkal, akiktől én végül semmit, vagy csak barátságot, vagy az isten tudja, mit akartam. Volt, akivel csókolóztam, Hülye voltam? Naiv voltam? Csúnya voltam, és nem kívánatos? Egyesek szerint lehet. Mások szerint meg nem. Van ennek jelentősége? Nincs. Egyikre sincs pontos definíció az emberesztétikai szótárban, és az országos mérésügyi hivatalnak sincs objektív és hitelesített morálmérlege, az egyéni ízlésekről már nem is beszélve. Sokszor nem voltam benne biztos, hogy csak barátságot akarok, vagy semmit se akarok, vagy hogy többet akarok, hogy szakmai támogatást, biztonságot, fagyit, nyalókát, gyertyafényes vacsit, széles vállat stb. akarok. Azt sem tudtam, mi az a több, és mi az a semmi, meg a kettő közti ezernyi árnyalatról sem tudtam volna sem elméleti, sem gyakorlati vizsgát tenni.  De soha senki nem élt vissza a konkrét helyzettel, pedig élhetett volna. Semmit, mondhatni, lószart sem tudtam magamról, az érzéseimről, a világról mint olyanról. Most is csak annyit tudok, amit megtapasztaltam, mert meggyőződésem, hogy a világ nem megismerhető, egyes ember a másikkal nem behelyettesíthető, és az előítéletek és tapasztalatok hosszú távon a túlélés zálogai ugyan, nekem viszont folyamatos szorongásforrásom minden korlátolt általánosításom – a többiekéről nem is beszélve. Ne legyünk álszentek, nekem is van olyanom, ember vagyok, baszki, kategorizálok, egyszerűsítek, tematizálok én is.De közben együttérzek és kicsit gondolkodom is.
Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e. Ha csak így egyszerűen azt mondom, az vagyok, mert soha nem történt baj, akkor első blikkre épp azokat a fiúkat, férfiakat degradálhatom, akiket leidőzítettbombázok, mert hogy ugye bármikor visszaélhettek volna a helyzettel, de milyen jófejek, hogy éppen nem tették. Nem. Úgy mondom inkább, ahhoz kellett szerencse, hogy mindig olyan fiúkat, férfiakat találtam meg, találtak meg ők engem az eddigi 40 évem során, akik nem próbálkoztak erőszakkal olyan dolgot tenni, amit én abban a pillanatban mégsem szerettem volna. Harisnya, pillarebegtetés, picsogás, szépnek levés, csúnyának levés, tesztoszteron ide vagy oda. A meg nem erőszakolódás nem az én érdemem, mint ahogyan a megerőszakolódás sem az én hibám lett volna. Mert az egyes ember ilyen is, mint ők. Meg persze másmilyen is. Ha ezek a fiúk, férfiak nem ilyenek, hanem erőszakoskodnak/erőszakolnak, akkor bizonyos emberek logikája szerint én ribanc lettem volna. Így, hogy nem tették meg, nem lettem ribanc. Bizonyos emberek logikája szerint tehát az erőszakos férfiak cselekedete tesz egy nőt nem ribancból ribanccá. Szóval szeretném őszintén felháborodva minden kihívó, kihívótlan, színész, színésztelen nő nevében, a magam bizonytalan tizen-, huszon-, harminc- és negyvenéves nevében kikérni azt, hogy közöm lenne ahhoz, hogy egy férfi erőszakoskodik velem vagy sem. Azt meg pláne, hogy ettől én legyek leminősítve.

Az erőszakoskodás erőszakoskodás. Az erőszak erőszak. A pillarebegtetés, a harisnyahúzogatás, a színész(nő)nek levés pedig pillarebegtetés, harisnyahúzogatás és színész(nő)nek levés. Két szétrakott vagy szétfeszített láb még se nem a Vénusz születése, se nem a szabad akarat metaforája.

Radar Teca, született nemtudommi – akit Tecának sose hívtunk, ellenben Radírnak, Radírkának, Póknak, Cucunak, Tyutyunak, Pupáknak, Cupáknak, Büdösszájúnak, Majomfejű Alfonznak, Szarosnak nagyon sokszor – egy kutya volt. Itt lakott velem, aztán nem olyan régóta velünk, négyesben. Nem tudom, milyen kutya lehetett volna. Nem tudom, mi az belőle, ami ő már eleve volt. Nem tudom, mennyi benne, az ő levésében az én részem. Tehát hogy mennyire volt eleve ilyen, amilyen, mennyi az én elfogult és sokszor következetlen – de legalább – nevelésem kétes eredménye, és mennyi a szerencse, ami eleve adott volt attól a pillanattól, hogy az Illatos út meglehetősen szűkszavú nyilvántartási oldalán kinéztem őt egy rettenetesen előnytelen fotón, ami alapján az sem volt biztos, hogy a száját be tudja csukni. Én még valami központi idegrendszeri gebaszra is gyanakodtam a fotója alapján. Persze semmi ilyenről nem volt szó. Tökéletes idegrendszere, kiegyensúlyozott fellépése volt, apróbb hülyeségekkel. Előbb Örsikével néztük meg, aztán végül Petivel autóztunk ki, és hoztuk el. Először túlmentünk a bejáraton, aztán egy több kilométeres kört kellett tennünk, hogy visszajussunk oda. Ugyanígy történt, amikor tegnapelőtt éjjel a tizenhat kilós testet a zsákban visszavittük az Illatos útra. Oda. Vissza. Petinek akkor, négy és fél éve még nagyon vacakul volt a lába, nem is tudott rendesen járni. Egészen közel a kapuhoz álltunk meg, hogy Peti ki tudjon szállni. Nagyon akart segíteni, és nagyon izgatott volt. Szóval már laza pórázzal sétáltunk ki az autóhoz. Azzal a piros pórázzal, amit erre az alkalomra vettem, és hamar kiderült, hogy bár szép, de csak egy vacak kis lifityánka bőrdarab, és amit nem sokkal később lecseréltünk arra, amit mindig használtunk aztán, és lényegében az egyetlen olyan cucca lett, amit most nem bírok kitenni a lakásból. Nagyon szép póráz. Máté a sárkányát tartotta meg. Szóval a Radar egy kiegyensúlyozott, laza pórázas antréval finoman, de határozottan beugrott Peti hátsó ülésére, meg mindannyiunk, értsd: vagy tíz tucat ember és/vagy kutya életébe. Nagyon jó kutya volt. Volt. Volt. Volt.

Tökéletes természet, tele hibákkal persze, de hát ez ilyen. Úgy szerettette meg magát emberekkel, kutyákkal, hogy igazából direkte nem is akarta, hanem hogy nem nagyon volt más választásuk a kutyáknak, embereknek, mint hogy elviseljék, aztán megszeressék. A létezése volt olyan, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, azoknak sem, akik amúgy különösebben nem voltak kutyások. Azt sem tudom, én vajon kutyás lettem-e, és ha igen, mellette lettem-e az, vagy eleve az voltam. Kutyás, kutya nélkül. Mint most. Szerintem inkább négy évig és három hónapig radaros voltam. És most is az vagyok. Radar nélkül. Nem rajongok minden egyes kutyáért. Kedvelem őket, jó nézni őket, meg akarom simogatni sokukat, de nem akarok minden aranyos kutyát magamnak, nem szeretem úgy ánblokk a kutyákat. Sokuktól még mindig félek. Nem akarok semmilyen kutyát magamnak. Radar kéne, de az meg már nem lehet. Nagyon sok fotó és néhány videó is van róla. Nem tudom, ez kutyás mértékkel sok-e vagy kevés, de most elmondhatatlanul sokat segít, hogy Radar ennyire dokumentálva van. Egy tizenhat kilós Radarhiány sétál velünk most mindenhová, nem tudjuk lerázni.

Ez a hiány csóvál, kopog a farka a parkettán az ágy alatt, susog a csóválás az ágya helyén, ahol épp hanyatt fekve parádézik, ha kimegyünk, és tekergeti magát csóválás közben jobbra-balra. Hepciásan, ugatva nyekeg fent a lakásban, ha lent megnyomjuk a lift hívógombját, miután bepittyegett fönt a kapucsengőnk.  Ez a hiány játszós pózban, készenlétben vár minden utca- és szobasarkon, felugrál ránk, de csak módjával, mert tudja, még a hiány is tudja, hogy felugrálni nem lehet. Borzol, ha óvatos, de aztán még a borzolása is csóválássá válik, sírni kezd, ha nem dobunk labdát – bárkijét, valakijét, azonnal; ez a hiány vuvuzik, ha mi vuvuzunk neki, mert a vuvuzás az maga a Radarnak levés, meg a Radarhiánynak levés alfája és omegája, lefelé néző kutyapózban. Ez a tizenhat kilós hiány ott kopogtat a farkával a konyhaasztal alatt, szőrgombócokat hagy maga után még most is mindenhol, szétcsócsálja a nyitott szemeteszacskókból a bármit, kiszedi a plüss sárkány szemét. Ez a hiány a füleivel is néz. Azok a fülek és az a speciális fülnézés tök objektíve a hiány maga.

F., a férfi, akivel immáron-tillárom együtt élek, kicsivel kevesebb, mint négy éve ismerte meg Radart. F. nem szerette a kutyákat, és kicsit félt is tőlük. Radart sem szerette, és bár arra hamar rájött, hogy félni ettől a kutyától semmi oka, sokáig csak konstatálta, hogy van, és hogy az igényeit figyelembe kell venni, de ennyi volt a maximum, amit érezni bírt iránta. Nehezen tudtam ezt elfogadni, türelmetlen voltam és provokáló sokszor. Simogassad. Ne arra. Ne erre. Miért nem így, és miért úgy. Mondd, de ne így. Kérd, de ne úgy. Vedd már észre. Érezzed. Szeressed. Sok kölcsönösen félreértett kutya- és embergesztuson, mozdulaton, akaráson, simogatáson, fejhangon, félszegségen és rátartáson át vezetett egymásig a gyalogútjuk. Ha én paskoltam kettőt a kanapé szélére, Radar felugrott rá, ha F. paskolt kettőt, akkor pedig a fejét tette a kanapé szélére, széttárta a fülét és becsukta a szemét, így simogattatta magát F.-fel. Külön jelrendszerük lett. Tegnapelőtt éjjel az élettelen testet F. tette be a zsákba, közben keservesen és hangosan zokogott. Kacskaringósan szerették már nagyon egymást a végére. A végére, amiről mindig utólag derül ki, hogy az az, csak akkor még senki nem tudja.

Egy számlacetli a táskámba gyűrve az Illatosról: tetem fizetve. Kétszáz forint per kiló, hogy a zsákot F. tette a mérlegre, vagy a csúnya munkavédelmi cipős fiú, már nem is tudom. Mármint a munkavédelmi cipő volt csúnya, nem a fiú. Nem fontos. 16 kiló. Volt már 18 is még életében, de amikor innen elhoztuk négy éve és három hónapja, 16 volt. Nem tudtam, adjak-e borravalót a fiúnak, hogy szoktak-e ilyenkor ráfizetni. Végül eltettem a visszajárót. Tegnapelőtt este 9 óra 7 perckor egy hirtelen ötlettől vezérelve Radar itt hagyott egy félig teli porszívózsákot kutyaszőrrel, nyolc és fél kiló prémium száraztápot, néhány talált labdát, ajándék láthatósági mellényt, ajándék sípot, ajándék furminátort, két klikkert, kilenc guriga kínai szarós zacskót, két kis csomag kutyafogkefét, 1 felbontott + 3 felbontatlan jutalomfalatot, egy rághatatlan komfortkutyaágyat, egy szőnyeget, egy szétcsócsált plüss sárkányt, két nagymamatörülközőt, Gyuszó első babapokrócát, a Ligetet, minket.

 

 

 

Apa azt mondta, hogy márpedig nekem pedagógusnak kéne lennem. Nem tudom, miből gondolta ezt. Nekem egyetlen kép jelent meg ilyenkor a fejemben, hogy a gyerekek, vagy a felnőttek, vagy tudomisén, szóval azok, akik mögöttem a padokban ülnek, megdobnak majd hátulról krétával, és a képen ilyenkor egy nagy kérdőjel is villogott a fejemben: mit csinálnék én ilyenkor? Megmondom én: semmit. Ja, vagy nem. Bőgnék valószínűleg.

Ma a tízórás dolgos munkanapom méltó befejezéseként hazafelé felszállt két srác a trolira, kis csámcsogás után az egyik kivette a rágóját, és az eggyel arrébbi szembeülésről egyenesen rám dobta. Az arcomról pattant bele az ölembe. Kedvesen vigyorgott közben. Nem nagy eset, tudom. Nem égő gyufa volt, nem fagyott kutya lába. Csak éppen semmi értelme nem volt, és az olyat nem tanítják sehol, hogy ilyenkor mit javasolt csinálni. Az ölemben egy nyálas, szagából ítélve egészen friss feketeribizlis rágó dekkolt, a srác itt már röhögött, és miután tényleg kedvesen kióbégattam magam – „visszadobnám most szívesen, de csakazérse leszek olyan tahó, mint te”, vagy valami hasonló, a trolin természetesen mindenki decensen félrenézett, mintha mise –, azt éreztem, hogy legszívesebben semmit se csinálnék, csak kisétálnék ebből a jelenetből, visszatekerném az egészet, és mittudomén, fotosoppal kiszedném a srácot a troliülésből. Igazán lejjebb süllyedhetett volna az ülésem legalább. Megérdemeltem volna. Kerestem a táskámban egy zsebkendőt. Kettőt találtam, plusz egy csomag rágót ugyanabban a táskazsebben. Még mindig vigyorgott a mocsok. Az egyik zsebkendőbe beletunkoltam a srác rágóját, összegyűrtem gombócba, és közben egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem őt, hogy most, hogy rám pazarolta a sajátját, nem kér-e egy egész csomag rágót, nézze meg, van nálam, adok szívesen. Nem kért, de semmi frappánsat nem tudott mondani. Leszálltak. A haverja előtte azért még utánam szólt, hogy akkor most mijét szopjam le, és hogyan. A következőnél én is leszálltam, és csak akkor kezdtem sírni a második zsebkendőbe, másik kezemben az idegenrágós első zsebkendőgombóccal. Nem, nem lettem pedagógus.

Érezz Avast

Megfordult a fejemben az is az elmúlt hat-nyolc (tíz?) hónapban, amióta nem írok, hogy talán nem is írni tudok, hanem érezni. Nem író, hanem jó érező vagyok.

Olyanokat tudok érezni két nap leforgása alatt, hogy még én is beleszédülök. Tíz hónap alatt már három regénnyi érezésen vagyok túl. Bennem van még egy pár, érzem. Kemény meló, de én leérzem. Mindenkit leérzek fejben.

Tegnap a Nagyavason jártunk érezni. Gyuszó előtte a fülembe ültette a bogarat, hogy az oké, hogy megnézzük az avasi pincesort, de lehetőleg ne a gázos környékre menjünk. A Kisavas még belefér, de a Nagyavas az már nem. Kiborultam, hogy a cigányok szegénységétől mégis miért kell rettegni, mi az, hogy gázos környék, meg hát mégis, mi az, hogy cigány, pláne hogy gázos cigány, mi fenét tudhat ő ezekről a dolgokról, aztán amikor a bozótosban kissé letértünk a sétálóútról, és egyre közelebbről ugattak az egyre harcibb kutyák, azért már dobogott nekem is a szívem rendesen. Toltam magam előtt a Cserkeszt. Mégis mi az anyámat tudok én bármilyen gázos környékről, gondoltam magamban önreflexíve (ez is a jót-érezés-csomag része, haha), de a szívem akkor sem szűnt meg erőst dobogni, hogy tudtam, félelmeim teljesen irreálisak. Tud-e a félelem nem píszí lenni, jutott eszembe számtalan, meg még ilyenebb is, de aztán nem gondoltam tovább. A válasz amúgy: tud. A legtöbb félelem és düh nem píszí, csak mondom. (Én mondom, az érezőművész, csak mondom.) Azért induljunk haza még világosban, mondtam Cserkesznek a délutáni hőségben izzadva felfelé a lejtőn, ő meg letört egy nagyobb ágat egy beomlott pince előtt, hogy majd azzal ijeszti el a kutyákat. Igazából mindketten feleslegesen túlgondoltuk ezt. Ilyenkor a „felesleges” szó persze azt hivatott jelezni, hogy végül nem történt semmi rossz.

Ha történt volna, félelmünk megalapozott lett volna.

Hülye szavak.

Séta közben tehát nem átalltunk a legkülönbféléket érezni: együtt és külön is, mikor hogyan jött ki a lépés. Hű és há, meg baaaaaz, mondtuk egymásnak felváltva a teljesen valószerűtlenül kicsi és valószínűtlenül tökéletes, de durván elhagyott kicsi pinceépületek előtt. Nézd, állj ide, innen nézd, oda nézz, ez skandináv, ez olasz, nem, inkább franciás, bazmeg, ez a vidéki anglia, azt nézd, navigáltuk egymást finoman és szerelmetesen két veszekedés között deréktájon két kézzel, amelyek közül (veszekedés) a második másnap, azaz ma történt (történik), és bár még mindig össze vagyunk szomorodva, úgy igazán egyiken sem tudjuk, mi történt ma a panelsor és a Lidl között félúton, éppen az Aldi előtt járva, hogy én megint sírva kiborultam. Valószínűleg mindegy is. Ez a valami valószínűleg tegnap sem és ma sem történt, hanem épp történik, és ez a történés nem más, mint az, hogy én ilyen vagyok, ő meg olyan. Ennek számottevően nagy közös halmaza számottevően nagy eltérő halmazzal küzd szüntelen. Szóval két egónak lenni egy helyen egy időben lenni nagy meló. Négy év után is az. Ráadásul ma két lökött kutyát sétáltattunk, értem?! Két kutyát. Ő meg én. A mindig általában soha nem mérhető években.

Szóval a pincesoron látottakat nemigen lehet leírni, az érzéseket is csak hovatovább és nohiszen, azaz: többé-kevésbé. És a hangsúly itt inkább a kevésbé-n van. Ha nem itt lenne ez az egész csodahegy, és nem így, akkor akármi más is lehetne. Szentendre. Világörökségrész. Gazdag európai üdülőhegyecske! Csúnya falábú házmesterkislány!

Ha ezt az én drágám, Galuska Galagonya megérhette volna.

De nem érte meg, Dadus.

Ésatöbbi.

Hazamentünk, boldogan aludtunk, amíg fel nem keltünk, és ma már megint éreztem valamit, aminek nem tudom, mi köze van pontosan ahhoz, amit most érzek, de azt pontosan érzem, hogy félkézzel leérzek bárkit bármilyen nehezített pályán. Itthon is. Talán egyszer írok majd egy érezésregényt.

Túl

Én túlreagálom, amit
ő túlreagál, amit
én túlreagálok.
Másnap cserélünk.
Én lekaparom a sebét, amit
akkor szerzett, amikor
engem védve
magát megsebezte, majd
másnap újraélezett kötszerekkel
indulunk csatába
egymás ellen
egymásért,
mindig
mindent
túlreagálva, és
túlvédve
magunk.

Egy óra, két perc

Szlovák. Nem, inkább lengyel. Pasztell műszálas csipkepóló a petyhüdt felkaron, az egyedi bőrtípusát teljesen figyelmen kívül hagyó színekkel: a sápadtságához nem illik a barackvirágszín. Nem pénzkérdés, ez látszik rajta, pedig ugyanennyiből már akár testre szabottan csinos is lehetne – legalábbis azok szerint, akik szerint a csinosság objektív és színharmonikus. Biztos, hogy kelet-európai.

Talán cseh. A turistanegyedben ez ilyen. Mindenki mindenkiről találgat, még a helyiekről is, hogy vajon hová valósi lehet. A nő oson, de méltósággal. Kiszisszent magából egy ajóistenit-et, mert véletlenül belerúg egy éles kavicsba. Szóval magyar. A szandálja elöl nyitott. Kicsit ki is serken a vér, de aztán hamar megalvad. Sosem bukott még le. Ha fázik, a körpecsétes intézeti kardigánt kifordítja, úgy teszi a vállára, így az állami betűtípus befelé esik, senki nem látja. A varrás kívül a vállán mondjuk fura. Most nem fázik.

Takarásból megnézi a konzumsálakat. A kipakolt gyűrűk nem érdeklik. Egy esztergagép lánykorában lenyeste a felső ujjpercét két ujjáról politechnika órán, azóta rejtegeti az összeset. Ezt a történetet meséli mindenkinek zsebre dugott kézzel az otthonban, ahová három éve költözött. A két ujja sérülése mind a tíz ujja méretarányát elrontotta a hátralévő életére. Szombaton délután négy és hat között az enyhébb esetek kimehetnek sétálni. Volt már olyan, aki sose jött vissza, de ez ilyen. Ő jól kooperál, szerepészlelése kielégítő, szociális–emocionális készségei fejleszthetőek, tehát ő is enyhébb eset. Sálat inkább a könyökével tapint, nem lehet átverni. A műselyemben megakad a könyöke reszelős bőre, az igazi selymen pedig siklik. Ebben a boltiban itt megakad, tehát műselyem. Jellemző. Szandi sajnálja a pénzt igazira, sokba kerülnek a valódi selymes beszállítók, de persze kiírja rájuk, hogy igazi. Egy turista sem szúrta még ki, vagy ha meg mégis, annyira olcsó, hogy egyiknek sincs pofája reklamálni. Mindezt persze éppen egy műszálas pólóban gondolja. Ez is jellemző.

Három éve vette át Szandi a boltot, és Szandinak fogalma sincs arról, hogy az anyja azóta minden szombaton fél öt és fél hat között – a szőlőhegyen át fél óra oda és fél óra vissza a séta – őt figyeli. Az anyja teste rejtőzködővé fogyott három év alatt, észrevétlen lett és profi. Három és fél éve fogmosáskor leejtette a fogkeféjét, beverte a fejét a porceláncsapba, és mire felegyenesedett, úgy negyvenöt fokkal elfordult számára a világ. Onnantól fogva félrefordult fejjel csinált mindent, és le kellett vágnia két ujjpercét, mert ezt üzente neki a ruhásszekrénye felől ferdén érkező hang. Az akkor nem csak kiserkent, hanem ömlött. Véres volt még a konyhaablak is. A fogkefés eset előtt csak kegyetlen volt és prűd, ezután önveszélyes is lett. Az otthonban persze jól viselkedett, és nem sejtették, hogy honnan a sok karmolás a testén. Az éjszakai álmaira fogták az önbántást, pedig a szőlőhegyen át karistolódott össze mindennel.

Ha Szandi mindezt a szombati figyelést tudná, nem mosolyogna állandóan, nem lenne a könyöke sima. Nem köszönne előre a vevőknek, nem lenne rágatlan az okkersárgára festett tíz körme. Nem találgatná ő is önfeledten, ki lehet külföldi és ki nem az arra tévedők közül. Nem öltözködne csak úgy a saját kedvére, kerülve mindent, ami műszálas és pasztell. Nem tudná rávenni magát sem a felkelésre, sem a reggelizésre. Nem tudna hányinger nélkül elmenni egy valódi selyemsál mellett. Nem végezne lefekvés előtt felkarerősítő súlyzógyakorlatokat, hogy ne legyen olyan a karja, mint neki. Nem nyughatna anyja nyolc ujjának látványától. Nem nézné meg a férfiak kezét, amikor az ő combjára teszik a kezüket. Nem lenne soha fedetlen a combja. Nem lenne egy önfeledt pillanata sem. Nem állna pont úgy a saját boltjában a keskeny pult mögött, mint akivel minden rendben van. És nem csinálna semmit ugyanígy akkor sem, ha tudná, hogy két perc múlva az anyja egy autó elé veti magát, és annyira összeroncsolódik majd a műszálas teste, hogy Szandi csak a barackvirágszínűre festett nyolc körméről tudja őt felismerni.