2018. június

Mi van, Juci, bezsidultál? – kérdezte Anita nevetve, amikor a többedik részletet olvastam fel hangosan lelkendezve neki és Daninak a Jiddise máméból. Az ő könyve, kapta valakitől, már olvasta, tudja, hogy jó, és velem röhög minden poénon. Dani szintén. Danit amúgy nem Daninak hívják, de itt igen. Ő választotta ide ezt a nevet magának. Bécsben ülünk, Anitáék lakásában vagy mijében, ami tulajdonképpen egy gazdasági épületnek vagy raktárnak minősített pince, de otthonosabb egy csomó, amúgy jócskán az utcaszint felett elhelyezkedő lakásnál, amit életemben eddig láttam. Két éjszakát fogunk itt tölteni, és érezzük, hogy jó lesz. Elég sokat röhögünk. Anitáék lakásába lefelé kell menni, mégis világos. Tele van könyvvel, cserepes növénnyel és befőzött dolgokkal. Nekem mostanában ez a három dolog leginkább az otthonosság. Bezsidultál, bebuzultál, ilyeneket mondunk nevetve egymásnak többször a három nap alatt, de ehhez azért kell a safe space meg a privát élőszó, azt hiszem. Írásban lehet, hogy sok lesz. Nem tudom, kipróbálom. Bezsidultam.

Hónapok óta írok fejben, és sokszor nem gondolom, hogy ez jó. Aztán elolvasok egy-két könyvet, jó könyvet, és arra gondolok, hogy de, ez jó. Mármint hogy igenis jókat gondolok, jókat írok, akkor is, ha ezeknek soha nincs nyoma. Írni nekem egyáltalán nem magától értetődő. Nem tartom magam írónak azért, mert szoktam írni. Sosem fogom. Írni meló. Nehéz, keserves, és sokszor nem okoz örömet, viszont állandó és fájó igényem van rá. Hónapok óta nem megy az írás. Simán kiderülhet, hogy nem értek hozzá. De simán lehet az is, hogy ha ez így van, akkor ezt nem fogják sokan észrevenni. Szeretném, ha nem vennék sokan észre.

Anita kérdezi a bécsi szuterén lépcsőjén kuporogva, mit jelent nekem ez a zsidó dolog. Csupa olyan szó, ami az én számból hülyén hangzana, jó is, hogy nem én mondom ki. Nem vagyok zsidó, pedig sokszor szerettem volna az lenni. Ostobán hangzik. A zsidó dolog nekem az, hogy én Barbra Streisandba kiskoromban szabályosan szerelmes voltam, a Funny Girltől pedig napokig nem tudtam aludni. Nem tudom elmondani. Judy Gold olyan lenyűgöző így olvasva, mint Barbra Streisand látva. Minden, ami én akartam lenni, és ha tényleg az lettem volna, valószínűleg utáltam volna az egészet. Anita zsidó, akármit is jelentsen ez neki vagy nekem. Nem tudom, mikor lehetett leírni utoljára egy ilyen tőmondatot magyarázat nélkül, hogy: xy zsidó. Szerintem sosem. Delikát történelem.

Olvasom A történet végé-t a vonaton Bécs felé és vissza, és rájövök, hogy lenyűgöz, miközben idegesít, és relatíve semmiről nem szól. És hogy a mi bécsi három napunk lehetne egy regény, pedig semmiről sem szól. Bécs csodálatos, gazdag, mi pedig szegények és alapvetően boldogok vagyunk. Alapvető. Nagyon nehéz megfogni ezt a gazdagságot és ezt a szegénységet, az alapvető boldogságról már nem is beszélve. Dani a túl bő lenvászon nadrágja miatt aggódik. Itt Bécsben minden férfi annyira szűkszabású alul, mondja, pedig egyáltalán nem jellemző rá, hogy aggódik azért, ki mit gondol a külsejéről. Ráadásul Dani szerintem sokkal européerebbnek néz ki a bécsi trafikok meg a kanyargó villamossínek között, mint én, de ezért meg ő hurrogna le engem, hogy ne legyek hülye. Abban biztos vagyok, hogy egy osztráknak soha eszébe sem jutna magát bármelyik magyarhoz mérnie. Danival a komplexusaink hozott anyagok, bár próbáljuk titkolni egymás előtt. Ő ebben általában ügyesebb. Mondom, ez a lenvászonozás meg is lepett. A netről rendelt szemtelenül olcsó kínai hátizsák tökéletesen mutat rajta. Irónia nélkül, őszintén mondom, hogy hozza a vissszafogottan aktuális divatstílus-jegyeket. Micsoda hülyeség: szeretném, ha bécsinek néznének minket.

Nem tudom, miért pont Bécsben jut eszembe folyton, történet-e egyáltalán az apai nagyanyám története. És az ő története vajon az én történetem-e? Megírható-e csak úgy simán a világ legegyszerűbb története? Vannak-e egyszerű történetek? Ki volt a nagyanyám? Kije lettem én annak, aki egykor a nagyanyám volt? Megfelelek-e bármilyen unokai elvárásnak? Ízléses dolog lenne szerinte nekem ezekről a dolgokról írnom? Ezek jutnak eszembe folyton, amikor a Josefstadti színház elé érünk, ami bizonyos szögből egyébként pont úgy néz ki, mint a Miskolci Nemzeti Színház. Ha háromszor voltál már egy helyen két napon belül, azt hiszed, hajlamos vagy rá úgy tekinteni, mint az otthonodra. Harmadjára már egészen más volt látni a josefstadti színház homlokzatát, mint elsőre. El tudtam képzelni bécsinek lenni magam, és ez meglepett. Az érzés persze halványodott, itthonra, Budapestre már el is múlt. El fog telni két év, és keverni fogom a mostani bécsi impulzusokat az előző évi londoniakkal. Annyira irigylésre méltó és leírhatatlan először meglátni egy londoni vagy egy bécsi utcaszegletet. Ráadásul Bécsben is szinte végig szemerkélt ez a sunyi eső. Mindkettő életre szóló élmény, még így felnőtten is.

Nem tudom, Budapest az otthonom-e. Nem tudom, Miskolc az volt-e, jelent-e nekem bármit is a szokásos gyerekkori impulzucsomagon kívül az, hogy itt születtem. Néha elkap ez az érzés, hogy igen, de aztán vissza is lök. Nem tudom pontosan, milyen lehet az, amikor az írók valahol otthon érzik magukat. Persze, minden tenger elragadó, de nem érzek rá, valami mikortól az enyém – ha egyáltalán az enyém lehet bármikor is bármi.

Kihasználjuk, hogy a vonatjegyünkkel két napig korlátlanul utazhatunk Bécs 100 km-es körzetén belül bárhová. Magyarázok Daninak valamit az élet értelmének és az ingatlanok élethosszig tartó birtokolhatóságának összefüggéseiről a Badenbe tartó helyi vasúton ülve, és azt hiszem, érti, miről beszélek. Hogy nem tudom eldönteni, inkább irigylem-e azt, akinek Bécsben, Barcelonában, Londonban, Budapest első kerületében van saját tulajdonú tehermentes ingatlana, vagy inkább megmosolygom. Túlzottan foglalkoztatnak ezek a dolgok, mindig számolok, hogy ami itt ennyi, az ott mennyi, és nekem mennyim lenne, ha nem ennyim lenne, szóval lehet ebben jócskán irigylés. Viszont tudom azt is, hogy nincs értelme. Egy ingatlan birtoklása lehet létfilozófiai kérdés, igenis. Az enyém Bécs, mert láttam, éreztem, lefotóztam, megfogtam mindent, amit lehetett, és ami tetszett. Vissza tudok menni bármikor, ennyim mindig lesz, tudom. Nem is akarok már saját bécsi lakást. Anitáék félillegális szuterénjében legalább annyi az irigyléreméltó élet, mint abban a sarokházi lakásban, aminek az erkélye úgy néz ki, mint egy felcsicsázott mozartgolyó. Minden délután lefotóztam, annyira varázslatos volt. Anitáék lakásáról egy képem sincs.

Nem tudom, Nagymama járt-e Bécsben valaha. Budapesten biztosan járt. Dédestapolcsány és Budapest abban az időben körülbelül akkora távolság lehetett térben és időben, amit én ma már el sem tudok képzelni. Nem is biztos, hogy nekem ezt ma, 2018 júniusában el kell tudnom képzelni. Mindenesetre én úgy képzelem ma (akkor is, ha nem kell), hogy Nagymama egész életében abból a néhány hónapból élt, amit Budapesten töltött fiatalkorában.

A múltkor a Sportkórházban jártam. Befagyott váll szindróma: amilyen röhejesen hangzik, annyira fájdalmas és lassan múló dolog, még körülbelül másfél-két évet jósolnak neki az orvosok, aztán talán már fel tudom emelni a bal karom. Addig csak éppen mellmagasságig.

A Sportkórház. A magyar egészségügyi közegek sokéves átlaga érzületre, nyomokban felújított apróságokkal. A szag ugyanaz. Megőrülök, annyira idegesít, hogy nem jövök rá, mihez képest ugyanaz, mert ugyan elvileg most vagyok itt először, de tudom, hogy én ezt egyszer már éreztem. Nem vagyok egy spirituális alkat – ezt a mondatot az utóbbi hetekben valamiért többször el kellett mondanom különböző beszélgetésekben, mert az utóbbi hetekben valamiért többek néztek engem annál sokkal sprirituálisabb alkatnak, mint amilyen valójában vagyok. Szóval nem előző életemben jártam itt valaha, mert nem hiszek az előző életekben, hanem ebben a mostaniban. De egyszerűen nem jövök rá, hogy mikor. Alagsori fények, szemmagasságban fű az ablakban, és az a semmivel sem összehasonlítható szag. Aztán kiderült, hogy ez régen ortopédia volt. Hát persze! Gyerekkori emlék, nincs innen messze a Villányi úti mozgásjavító intézet, ahol Gyuszó az egész gyerekkorát töltötte. Én az egész gyerekkoromat nem itt töltöttem ugyan, de az a pár nap, amit Gyuszó miatt igen, az úgy belém égett, mintha az az én egész gyerekkorom lett volna, és nem az övé. Az ortopédiára az egyik elrontott műtétje után hozták, és itt kellett várakoznunk órákig. Fehér székek a végtelenségig és tovább. Mikor fog Gyuszó lába leérni a földre bármilyen székről? Örök kérdés marad. Most se ér le neki, pedig már 46 éves. Az összes intézetis szobatársa meghalt azóta. Ő még él, régi pénzérméket gyűjt, és régi mecsbokszok alvázát festi le apró ecsettel a Győri kapui ház udvarában, ahová vagy a lift, vagy Anya viszi ki. Se Bécsnek, se a Villányi útnak nincs vége.

Nem szeretném, ha életem legfontosabb dolgai már megtörténtek volna velem. A legjobb az lenne, ha mindig éppen a legfontosabb dolog történne. Anitáék, Dani, aki nem is Dani, Bécs, Gyuszó, Villányi, életem, életünk. Legyen a nemtörténés is fontos. Legyen az is a legfontosabb éppen.

Reklámok

ha a nagymamám ország lenne,
bizonyára jó nő lenne,
vagy a frászt, nem,
lenne inkább országférfi,
akinek – hiszen ha férfi vagy, nagymama-magyarország, légy férfi! –
férfi módjára kéne végignézni
magán azt, hogy
a teste nem a fociláztól, hanem inkább az öngóloktól lesz sebes,
akire végső csapást mérne egy balról érkező jobbegyenes,
akinek két melle volna két szép kerek országalma,
de a gatyájában fityegne valódi hatalma,
akinek tébé-támogatásra, ingyen járna az aranyér,
akinek fél véka ezüstér’,
fél véka aranyér’,
két szép ciciér’, szarér’, hugyér’
puzsér, a széljárás, az adókedvezmény,
valamint az aktuális divat
mondaná meg, hogy ki ő épp,
és hogy ki nem
(mikor mit diktál a gránitszilárdságú pártfegyelem),
akinek már a farokcsóválása is gender,
mert azé a nő, akié a love me tender,
akinek a társadalmi neme maximum annyi,
hogy nem, édesem, nem baj, ha azt is el kell majd adni,
majd veszünk másikat, másik kutyát, gyereket, alkotmányt, testet, életet,
pártra szabott énképet (mindig másik méretet),
aki azt sem tudná épp, hogy nő ő most vagy
csak egy növésben lévő nagymama-férfi,
akinek nem okozna problémát naponta otthonkát (és hazát) cserélni,
fehéret, feketét, virágosat, tarkát,
csak jaj, meg ne húzza a szent tehén trikolor farkát,
akinek nagymamának lenni pont azt jelentené, mint
lenni mindig, minden helyzetben magyar és ország és férfi,
hogy: akart ugyan a franc büszkének lenni az adottra, de
azt meg mindig mindenki félreérti.

2018. május 6.

én nem tudom, mi ez, de szar nagyon,
hogy az anyák napja nekem egy kispályás versmaraton,
a dalokat még  mindig én éneklem, és nem nekem más,
májusi első vasárnapom részleges meghasonulás,
“édesanyám, virágosat álmodtam”
(lombikprogramgazda voltam álmomban),
“ingó-bingó, zöld fűszál”
(negyven fölött meghíztál),
és már egy hete csak, hogy a mama szóra
úgy gondolok, mint egy soha el nem évülő inkasszóra,
engem is anya szült meztelen,
én meg lassan, de biztosan őszülök, ezt nekem,
mondja a hormonháztartásom, a korom, a kormány,
nőgyógyászati mosolyom egy ügyes begyakorolmány,
és már nem hiszem, hogy foghatom a dagadt bokám másra,
józsef attilát az antikvarium.hu-n kosárba teszem, és
úgy megyek föl röhögni az elittársra.

tudom, hogy nem vagyok fair sem magammal, sem a világ nagyobbik felével,
amelyik megcsinálta, és legalább vasárnap a gyerekével ebédel,
mert egész vagyok így is, érzem,
nem egy gyerek az én részegészem,
és bosszant, hogy a kormány az én méhemben turkál,
de az még jobban, hogy üres,
és én vagyok az a nő a pultnál,
a gyógyszertárban, a váróban, a boltban,
aki lehettem volna tizennyolc éve – mondjuk terhes -, de nem voltam.
és már az én lányom vagy fiam szlemmelhetne itt, nem én
(lehetne meglepetés e költemény),
röhejes panasz ez, profán önsajnálat,
örök gyerek maradok, az én jó édesanyámat,
és nem növök fel, mert nem tudom, milyen az, amikor
“nekem nősz nagyra, szentem”, de kívánom,
hogy most, hogy lassan érettségiző korba lép a hiányom,
tudjak lenni úgy, ahogy ilyenkor pont jó nekem, és mindenki másnak,
gyereknek, felnőttnek, apának, anyának.

Néhány napja találtam itthon egy szál kutyabajuszt. Fogalmam sincs, hogy a Sáráé-e, vagy még a Radartól keveredett valahonnan elő ez az egyébként nagyon bizarr erősségű és vastagságú valami, de hogy egyszer csak ott volt a kanapé mögött, az tuti. Ki akartam dobni, de aztán végül nem dobtam ki. Itt van a komódon. Sára szőrtüszőit is ellenőriztem a pofáján, hogy esetleg találok valahol egy pöttyöt rajta kiálló szőr nélkül, de aztán így kívülről látva magamat éreztem, hogy ez azért elég beteg. Schrödinger kutyabajsza, a kvantumelmélet abszurditása nélkül. Ez a bajusz vagy egy élő, vagy egy halott kutyáé.

Hónapok óta emésztődik bennem a leendő, a mindig volt és a meglévő családom. Az emberek, a betegségeik,  a betegségeim, a gyerekek, a kutyák, az életek, a könyvek, amiket nem olvasok el, az írók, akiket irigylek, akikre felnézek és akik frusztrálnak (ennek a három halmaznak a metszete amúgy meglepően nagy), meg persze az a sok borzalom, ami bennem és kívülem történik. A kívülem is elég kegyetlen tud lenni, de a bennem-hez képest még mindig csak szandálzoknis sétagalopp. A bennem-nek nincs kronológiája, okokozata és értelme, csak esz belülről. Nem eszik. Esz. Iktelen behatoló (értsd: bennem), nem hagyja magát írni.

A kívülem körülhatárolhatóbb. Politikai, közéleti, erkölcsi (ennek a három halmaznak a metszete amúgy szintén meglepően nagy mostanában), és sokkal inkább gyakorlati, mint elméleti. Elég sokat fogyaszt százon. Látom a Coopban sajátmárkás parizert venni, sorban állni ingyenebéden, és érzem a szagát minden fedett pleximegállóban. A kívülem-ben szinte mindenhol emberszag van, a szó legszorosabb értelmében. És ez a szag sokszor valami elmúlásszag inkább, mint az élet szaga.

Ez a poszt tulajdonképpen egy combfiksz paródia. Hónapok óta nem tudok írni, kötetcímem viszont már van, a négyes metróból loptam: Vízköddel oltó puska.

Részlet 4.

Hülye divatok vannak kialakulóban. Ekkor kezdi a fél ország azt hinni és hangoztatni, hogy és-sel nem kezdünk mondatot.

Apa anyja, Leli nagyanyja, akit nagyinak olyan ritkán volt alkalmuk szólítani – egyrészt mert nem illett rá az istennek sem, hiába próbálkoztak vele mindannyiszor, másrészt meg mert eléggé ritkán találkoztak vele – akkor már haldoklott. Haldoklott: ilyen szavakat az ember, vagyis ők, vagyis különösen ők, nem mondanak ki a történése idejében. A történés maga éppen elég szenvedés mindenkinek. Haldoklónak, haldokló fiának, unokának, menynek egyszerre. Egyszerre, nem egyformán, kis csúsztatásokkal. A passzív történést nevén nevezni már felesleges is. A haldoklás műfaját tekintve amúgy is egy merő csúsztatás. Nehéz benne nyakon csípni a jelenidejűséget.

Az „akkor”, amikor az ominózus haldoklás történt, egy elhanyagolható falustyáni lakodalom idején volt. Lehet egy lakodalom elhanyagolható? Ha már a rokonsági fokot sem tudja Leli ma megnevezni, de azt tudja, hogy az érintett felek azóta elváltak, és a férj két sikertelen elvonó után egy munkásszállón tölti az éjszakáit hétfőtől péntekig, kétes minőségű építőipari munkát szar pénzért végezve, a sajátos nevelési igényű kamasz gyereke pedig, akinek neve egy feledhető brazil szappanopera férfi főszereplőjének amerikai hangzású nevét őrzi, évek óta nem kíváncsi rá, akkor mindenképpen.

Képek vannak Leli előtt, meg az érzés, hogy hideg van. Nyárvégi sátoros lagzi a kétnevű ragasztványfalu innenső határán, a nagyanyja háza pedig pont a falu túlsó végében van, a kétnevű falu második nevében. Leli apja presztízskérdést csinál belőle, hogy az anyját a lagzi közben is látogatni kell. Juli menne vele, de Gyuri lebeszéli. Leli is menne vele, őt Gyuri valamiért hagyja. Leli nagyanyja a kórházba nem akart bemenni, otthon fekszik egyedül és tehetetlenül a széles és rövid hitvesi ágyon. Lagzizni már nem tud, így hozzá menni kell, kiabálva simogatni kell, gondolja Gyuri. Nagyanya nem hall. Vagy ha hall is, Édesanyám!mal – Gyuri hívja így, nagy tisztelettel, nagy kezdőbetűvel és kis haraggal a hangjában – mindig kiabálni kell. Leli önként vállalja, hogy vele megy. Az este folyamán háromszor veszik nyakukba a falut, háromszor fél Leli attól, hogy életében először végre halott embert fog látni.

Édesanyám! a húsleveszöldségek tálalása előtt még mosolyog, de már alszik, Leli apja ekkor kedvesen kiabál vele. Leli a veszekedésekre emlékszik, de már valós idejükben sem érti a hangos szavakat egészen. Leli se nem túl kicsi, se nem túl hülye abban az időben, egyszerűen csak szerinte nincs ezeknek a veszekedéseknek oka. Nagyanyja (Édesanyám!) vizenyős lába, bárgyú mosolya nem lehet ok, minek haragszik az apja, ennek így semmi értelme, gondolja Leli. Azt nem tudja, az apja mire gondol, de láthatóan, hallhatóan haragszik. Ez a harag valahogyan az egész családnak sajátja.

Nagyanyja a falu túlsó végében felszolgált töltött káposzta után, másodjára már nem mosolyog, de nem is alszik egészen, delíriumban nyög. Apjának ez is épp elég ok a haragra. Beszélgetéseik lényeges mondatait Leli rendre megjegyzi.

– És Édesanyám! – kiabálja Gyuri, és kérdez valamit.
– Fiam! – nyögi Édesanyám!, és hozzátesz valamit.
– Mit mond, Édesanyám? – kiabálja Gyuri, és nem tesz hozzá semmit.
– Fiam! – nyögi Édesanyám!, és nem tesz hozzá semmit.

Visszamennek másodjára is a lagziba.
Gyuri nem bírja a piát, de iszik.
Juli, Gyuri felesége nehezen tűri, ha Gyuri iszik.
Gyurit ez most nem érdekli, iszik.
Édesanyám haldoklik, gondolja Gyuri, ha ki nem is mondja.
Nagyanyám haldoklik, gondolja Leli, ha ki nem is mondja.
Juli eszik a tortából.
Túl vajkrémes, gondolja, ha ki nem is mondja.
Mindhárman szenvednek valamitől.
Julit legkevésbé a túl vajkrémes tortalap bántja.

Harmadjára már úgy megy a túlvégi házba az apja meg a lánya, mint akiket akasztani visznek. Lehajtott fej, tele has, tompuló érzékek. Gyuri kevés kimondott szava kásás a pálinkával kevert szorongástól, Leli meg még sosem látott halottat. Kíváncsiság és félelem küzd benne végig a Kossuth Lajos úton, egyik sem nyer. Kimerítő döntetlen. Odaérnek, benyitnak, mint előtte már kétszer az este folyamán. A nagyanyja megint alszik, de közben nem is mosolyog, nem is nyög.

Béke.

Gyurinak aktuálisan nincs kivel kiabálnia. Leli már nem izgul, de meg még nem könnyebbül.

A nagyanyja haldoklik, és ő gyakorlatilag nem tud róla semmit, a vizes lábán, a leállni készülő veséjén és a késői combnyaktörésén kívül. Ennél bizonyára sokkal több egy ember, gondolja Leli.

És Lelinek milyen igaza van.

 

Hogyan legyünk

A szülők a szendvicssütő készülék vezetékét a készülék alján erre kialakított dudor körül egy irányba tekerik. (Tekerjék.) Mindezt annyiszor, amennyiszer a vezeték hossza engedi. (Engedje.) Így a dugalj mindig ugyanoda esik (essen).

A fürdőszobai kilépő lefeslett oldala mindig a csappal ellentétes oldalon van. (Legyen.) A szülők nem szeretik, ha vizes, így használat után a konyhai radiátorra rakják. (Rakják.) Általában harmincöt perc múlva le is szedik. (Szedjék.) Ha nem teszik, akkor baj van. (Ne legyen.)

A baj a folytonosság és a kiszámíthatóság hiánya. Minden gyerek megérzi ezt.
Ne legyenek illúzióink.

Iszonyú gátak vannak bennem ezzel a kötettervvel kapcsolatban, és iszonyú akarás is. Iszonyú. Ha ezt most wordben írnám – másfeles sorköz, Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt – az iszonyú-t biztos, hogy kitöröltem volna. Leragadok a részleteknél, miközben magamnak is, másnak is azt magyarázom, hogy ez az egész fikció. Persze, annyira az, amennyire minden emlékezés az. Pláne ha nem az én emlékezéseim azok. Arról már nem is beszélve, hogy mi van azzal, amire már senki nem emlékszik, aminek egyetlen szemtanúja sem él már. Ki a bizonyíték arra, hogy bármi bárhol megtörtént. Inkább minden csak megtörténhetett. Maradok a -hetetteknél, talán így könnyebb lesz.
Én még élek. Kitalálok, de azért van súlya. Hülyeséget, korhűtlenséget, következetlenséget nem lehet írni. Negyvenéves vagyok, és még csak most tanulok írni.
Több időm lett. Csináltam magamnak, és lehet, hogy csúnyán nagyot fogok koppanni. A mondatok akadoznak, visszatörlöm, írok, visszatörlöm, írok. Jó, a visszatörlöm több. Erről álmodom, ezt írom fejben a fizioterápián, a Pennyben, ennek a része a házmesternő, ehhez adalék egy apró hülyeség, a Maximenkó-módszer, az akadozó Miskolc-Budapest vonatútjaim immár húsz éve, minden csiki-csuki sarki párbeszédfoszlány, a pult mögötti pénztárgépes bénázások, de még a könnyen zsírosodó hajam is. Túl sok a világban a kutyásvideó és az örökbefogadásra váró szerencsétlen kutya, túl sok a szívdobbanásom, elterel. Túl sok bennem az elméleti szülő és az elméleti gazda. Túl sokat ülök a kanapén, de nem eleget ahhoz, hogy ebből záros határidőn belül mű legyen. Félek, hogy mű lesz.
Kutatok, jegyzetelek, filmeket nézek, és egy kicsit már beszélgettem Anyával is ezzel kapcsolatban. Szeretek Anyával beszélgetni. Persze, egy csomószor be tud zavarni a valóság. Nehéz úgy fiktív családregényt írni, hogy közben a valódi családom, a dédelgetett párkapcsolatom ennyire van. Vannak bajok is. Olyan magas labdányi bajok, amik önmagukban elvinnének két novelláskötetet. Szelektálnom kell. Nem fogok sem egészségügyi szociót, sem családállítást, sem fejlődéstörténetet összefércelni, a jót meg úgysem lehet közhelytelenül leírni. Mert persze jó is van dögivel. (Visszatörlés.)
Negyvenéves vagyok, folyamatosan olvasok, folyamatosan írok (na jó, folyamatosan törlök), és már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az alanyom egyeztetve van (lesz) az állítmányaimmal. Akadozik minden, közben meg annyi a jó történés, mármint az a , ami a történetmesélés szempontjából jó, hogy szinte már terhes. Itt most nincs visszatörlés. Itt most leírás sincs.
Sokat is sírok most, hogy több időm lett. Az elmúlt heteimnek olyan dramaturgiája kerekedett, hogy csak lesek. Kicsit dühít is, hogy mintha ezt az egészet az élet sokkal jobban csinálná annál, mint amennyire én ezt valaha is fogom tudni. Felhív például a diabetológusnőm félprivátim, a telefonbeszélgetésben kiemelt szerepet kap a lombik szó, és ellepi a fejem meg a szívem az írói indiszkréció, de ellenállok. (Visszatörlés.)
Hetek, hónapok óta magammal cseszekszem. Leli hetek, hónapok óta újult erővel cseszekszik velem.