Vicc

Két magány megy a sivatagban.

Reklámok

Jelzel, életem?

– kérdezte egy túlöltözött nő a
csepeli buszon a szintén
túlöltözött fiútól.
Amikor felszálltak az
elsőajtós kertvárosbuszra, egy merő
hádaszag lett minden.
Katatón páros, anyai, fiúi túlmozgás.
Tizennégy perc közös utazás, ebből
hét perc vetkőzés és szétpakolás, majd
újabb hét perc öltözés és összepakolás. Két
fekete vastagfalú turkazsák,
két teletömött hátizsák, rajtuk
egymáson sok kabát és a szag. Ezt
hozták fel a buszra, rendezgetve
mindenük – a turkált szajrét és magukat –
hét hosszú percig, majd megint.

Soha nem tudni meg, honnan, hová és miért
jöttek, maradtak, mentek
együtt és külön
ők vagy bárki más, és hogy
az első hét perc, netán
a második számít-e vajon ebben a
schrődingeri pillanatban
bárki túlöltözött, hádaszagú
életének.

Két

Két ékes bizonyítéka van annak, hogy
élek, tanulok, figyelek, és mégis hibázom.
A harmadik tétel maga a konklúzió:
nem vagyok egyedül sebezni.

1. Van egy friss, véres karcolás a homlokodon, ami akkor keletkezett, amikor
a sapka alól véletlenül kilógó tincset egy
hirtelen mozdulattal akartam félresöpörni, így közben
megkarmoltalak, és

2. most már ezután mindig élükkel fölfelé fogom
az evőeszköz-szárító fémedénybe tenni az elmosogatott
késeket, mert megtanultam tőled egy életre, hogy
veszélyesebb ugyan, de
a vízkő miatt így higiénikusabb.

Szerelmesvers

Ha csak a türelmet, ha csak azt a három percet tanultam tőled, aminek
köszönhetően ma reggel, miután
nem tudtam sem elsőre, sem
másodjára, de még
harmadjára sem
betekerni a pénztárszalagot a pénztárgépbe, és nem
hívtam fel azonnal a főnöknőmet, hülyét
csinálva magamból, és önbecsülési deficitet ebből a
lehetetlen élethelyzetből, és nem
borultam ki az üvegkirakat előtt, a járókelők éber
szeme láttára, szóval ha csak azt a három percet tanultam meg tőled, akkor
az egész világot megkaptam tőled
pacekba, mert a
negyedik percben persze
sikerült simán
betekernem.

Gyűlölet mindig is volt, és mit ad isten,  valahogyan mindig máshol, mint ahol éppen mi vagyunk. Ha ott van a gyűlölet – még ha csak fikarcnyi, szőrmenti, apróka is -, ahol mi vagyunk, urambocsá pontosan bennünk, akkor az talán nem is gyűlölet, hanem csak valami helyénvaló, érthető kognitív disszonanciácska. Hát hiszen mi is emberből valahol, a szar melót is el kell valakinek, hát lopom én a pénzt, és nekem semmi bajom a bajotokkal, amíg, meg persze érteména, csak nemszeretema, és miért nem a négy fal között, ésatöbbi.

Van egy szomszédasszonyom. Kedves nő, velem legalábbis kedves, ismeretségünk felületességéhez arányosan mérten én is kifejezetten kedvelem őt. A múltkor mesélt a büdös tahó cigány vejéről, és mesélt arról, mennyire csodálatosan szép és okos az a gyerek, akinek az apja történetesen ez a büdös tahó cigány gazember. Mesélt arról is, hogy ugyan mesélik, hogy x – itt egy zenész neve következik, hibásan kiejtve, többször is – buzi, és ő nem bírja a buzikat, de őt ez most kivételesen hidegen hagyja (sic), mert amikor x zenél, az a szférák egészen konkrét zenéje, és ő még életében orgonaszón így nem zokogott, mint ezen a templomi koncerten. Aztán kaptam tőle egy műanyag angyalkát ajándékba, aminek a kardigánját ő maga horgolta. Basszus, meghatott.
Valaki a kerületem másik végében a nem is olyan olcsó bécsi virslit megvette, feldarabolta, apró tűszögeket szurkált bele sok odafigyeléssel, felszállt a trolira, és kivitte a Városligetbe, hogy kiszórja a bokrok alá, majd a patikában a máltai szeretetszolgálatnak kirakott átlátszó plasztikdobozba alig észrevehetően egy kétezrest gyömöszölt.
A másodikon a segélyeken tengődő, a hiányos táplálkozás jeleit jól láthatóan magán viselő migráncssimogatózó asszony már megint befogadott ideiglenesen egy kutyát, akit két hete egy kertben hagytak kikötve, és a kutya menni se bír. Szerintem meg fogja tartani.

Nincs az az élet, ami többet befogadni képes, mint amennyit emberileg lehetséges. Az “emberileg” rész persze mindig kérdéses és relatív, tudom. Hencidától Boncidáig, gyöngyvirágtól lombhullásig, empátiától iskolázottságig, egyéni traumáktól közösségi gyűlölhetnékekig mindig minden “emberileg” per definitionem változó.

De lehetne most az, hogy akkor tényleg mindenkinek boldog karácsonya legyen? Tudom. Nem.

De akkor mi a konklúzió? Tudom. Nincs.

Az Ön étkezéséből hiányzik a saláta.

Leli meredten nézi a szemközti falat.

Hol vannak a levesek?

Szalagfüggöny, a sarokban mellette egy félrecsúszott vércukornapló-kupac.

A karfiol, a brokkoli?

A teraszon odaszáradt galambürülék.

Hol van a csirke, kérdem én?

Pedig milyen takaros kis terasz ez, ha rásüt a nap. Olyan, mintha nem november, hanem április lenne.

Túl sok zabkását és banánt eszik.

Kegyelemdöfés. Kibuggyan. Leli elnézést kér, szabadkozik azért, mert kedden ebédre akkor pont két szendvics volt és keksz, de értse meg a főorvosnő, másképp nem megoldható, a nyomtatványboltban, ahol dolgozik, nincs konyha, nincs mikró és hűtő, de ez nem gond, heti háromszor szerinte simán elfogadható, és speciel ő még szereti is a formanyomtatványok szagát. Kásás a hangja, mint a fagyott almáé. Oké. De reggeli után akkor sem lehet azonnal mozogni, nézze meg, mutatja az émelyítően színes diagramot, minden egyes nap korán reggel háromnegyed órát, urambocsá’ másfél órát sétál, ami önmagában jó, na de a mikor! Az a nem mindegy! Evés után maradjon nyugton egy órát, és csak utána induljon el, mert először lemegy, utána meg felmegy. Ki? Nem ki, hanem mi! A cukra. Ja. Jó, mondja, és a kutyára gondol, meg a kicentizett reggelekre. Nincs kedve magyarázkodni. Igaza van. Majd akkor korábban reggelizik. Angi, a főorvosnő lánya, aki privát irodai környezetben is Főorvosasszonynak szólítja az anyját, hoz Lelinek egy zsebkendőt. Figyelmes. Nem hagyja, hogy túl sokáig kotorásszon az összeroskadt műbőrtáskájában. Amúgy Leli pontosan tudja, hogy csak a kabátzsebében van, a táskájában nincs zsebkendő, de az meg kint van az előszobában, az orra alatti vonal viszont már gyanúsan fénylik. Kell egy gesztus, hogy legalább keresi, mielőtt eléri a fényes csík a felső ajkát. Kap új időpontot, öt receptet, meg még egy zsebkendőt, a bélyegző eltűnik, aztán megkerül, aztán megint eltűnik, a mérleg szerint fogyott másfél kilót. Legalább ez. A vérnyomása megint alacsony. A főorvosnő megsimogatja Leli lapockáját, semmi baj, én a ma reggeli kiborulásomon már túl vagyok, sírjon nyugodtan, mondja, és mosolyog. Persze, hogy erre Leli megint elkezd sírni. Fizet, aztán kifelé menet leveri a vércukornapló-kupacot. Felesleges motívumhalmozás.

Három hetvenes nő száll fel a Hollandi csárdánál, mindegyikükön kalap és dzseki. Valamilyen faramuci barátnői hálózatot próbálnak bőbeszédűen tisztába rakni, hogy most akkor tulajdonképpen ki honnan ismer kicsodát hármójuk közül. A legbiztosabb támpont az, hogy a sarkon lakó vörös röntgenorvosné asszony mennyire szép volt, és mégis milyen hamar meghalt, elvitte a, na, tudja, mi, mell vagy méh, de elvitte. Az egyik nehézkesen leszáll, a másik kettő a végállomásig bolti blokkokat bogarászik. Ez itten a vödrös tejföl volt, háromhatvankilenc, és ennek füle is volt, az a felhajtható. Praktikus. A kicsi zsugortejszín drága, de ennél nagyobb kiszerelésben nem veszi már, mert bár olcsóbbra jön ki, de a vége, az. A dzsekije könyöke eközben Leli lapockájában súrlódik, susog. Kelleni kelletik persze, de szóval a vége az mindig megromlik. Leli azon töpreng, mihez vehette vajon a nő tejszínt. Húshoz tán, vagy szifonba. Nem mindegy. Két merőben más életforma.

Hév, villamos. Három megálló után Leli mégiscsak leszáll, nem bírja ki, le kell mennie az alagsorba, hátha talál maguknak valamit. A férfipulcsik lehangolóak, szöszösek és semmilyenek, átmegy a női sorba. Vesz egy maxi kardigánt, amit majd vagy hord, vagy nem. A villamoson a Háda feliratos szatyrot próbálja felirattal befelé fordítani. Reflex csak, nem szégyen, vagy ilyesmi. Rátekeredik a nejlon az ujjára, elszorítja. Van benne egy 30-as póló, az ő mérete 14-es. Pizsamának jó lesz.

A Sparnál a kirakat előtt egy hatvanas férfi támaszt elegánsan egy üres kerekesszéket. Lelit nézi meredten. Olyan, mint egy újragondolt Sinatra lemezborító. Az egyik kezével a fogókát fogja, a másik keze a csípőjén pihen, a lábát meg úgy rakja hátul kacéran keresztbe, ahogyan Oravecz Nóra szokta a teljes alakos fotóin. Hol tanulják vajon mindezt. A lényegi pillanatot Leli a trolira felszállva pont elszalasztja. A jármű ablakából már csak azt látja, hogy a férfi egy nőt tol át a zebrán. Ötlete sincs, honnan és hogyan került a nő a kerekesszékbe. Két pattanásos tizenéves csókolózik a forgóban, közben mindkettőnek nyitva a szeme. Emberre támadt egy robot Kínában, olvassa valakinek a válla fölött egy kerületi újságban. Már lila a felső ujjperce a súlyos Hádás szatyortól. Miért írnak vajon egy kerületi újságban az ufókról.

Tétova anyagfáradás, megnyúlás, majd határozott szakadás. A kardigán a csillámos trolipadlón hever. Mennyi merőben más életforma.

Kezdődik

Nagy, hűvös síkon sok kis hűvös ház, minden házban más nyomor egyforma otthonkákban, hajtogatott ruhák közé dugott szappanokban. Fekszik az ágyon. Széles az ágy, semmi különös. Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog, azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd. Kilenc kicsi gólya leszállt a tóra.

Most történnek velük teljes természetességükben azok a dolgok, amelyeket néhány év után majd veszekedésekkor emlegetnek. Hogy és emlékszel, régen bezzeg így simogattad a hajam, és mittudomén, te meg régen bezzeg felolvastál esténként. Most úgy történnek a simogatások és a felolvasások, ahogyan később teljes természetességükben már sosem.

Bénus mamának, aki ekkor még nem volt Bénus mama, csak egy nagyobb növésű leány a falu átlagos (vagy nem átlagos) testalkatú leányai között, eszébe sem jutott soha sötét ruhákat hordani.

Fókuszálj, Leli, fókuszálj!

Kirongyol a fűtetlen szobából, és odamegy ahhoz a szekrényhez, amiben szerinte időtlen idők óta – esetleg még: mióta világ a világ – sorakoznak a kínai meg a meisseni porcelánok. Azt sem tudja, melyik melyik. Családi porcelán. Bizományiból. Ezért köröztek annyit Pesten parkírozóhelyért, hogy legyen hely megállni valamelyik BÁV közelében. A BÁV bordó cégérreklámja független rendszertől és kortól, a klasszikus jólétet jelenti. Milyen volt bávasága. Kuss.

Gyula, itt állj meg.

És Gyula megáll.

Fókuszálj, Leli! Azt írd, ami van!

(Segítek: úgy érti, ami már nincs.)

Szekrény, ma. Szóval kirongyol. Kihúzza az ominózus csiszoltüvegajtós szekrény alsó fiókját, amit – húzókája, vagy minek hívják, nem lévén –  csak úgy lehet kinyitni, hogy az ember térden áll, lehajol, és kifordított alsókarral hátranyúl a pozdorja alá. Juci pozdorjája. (Ez magas létra volt.)

Alkalmas-e egyáltalán egy ember, aki súlyos figyelemzavarral és kitartásbéli hiányosságokkal küzd, családregényt írni? Továbbmegy (huszárvágással, mert még ebben is kapkod): alkalmas-e egyáltalán egy ember családtag lenni?

Leír két mondatot, és megnézi a közösségi oldalon, hogyan énekel egy csacsi, aztán vissza, hogy bizományi. Aztán a csacsi után az író felesége. Tízből tíz pontot ért el egy nyelvhelyességi teszten, kiposztolja, brávó. Tényleg brávó, nem iróniából. Ő például sosem merne nekifogni semmilyen műveltségi tesztnek.

Na, családregény. Szóval a szekrény.

Tele van fotóval. Fekete-fehérekkel, színesekkel egyaránt, és attól a pár filcborítású tematikus albumtól eltekintve, amikben zizegős, pókhálómintás zsírpapír választja el egymástól a kemény kartonlapokat, totális összevisszaság van. Ijesztő, igazságtalan, ha belegondol – mert aztán persze, hogy belegondol. Valakinek az esküvője ezerkilencszázhetven-valahányból ma neki semmi. Egyrészt ki van a képen, másrészt meg aki van is, minek? Minek a fotóknak lenni, azon kívül, hogy emlékeztetni arra, ami már nincs? Jó, aztán persze itt megy tovább, értsd, továbbmegyek:

Minek az embernek egyáltalán lenni?

Egy fotó leírása következik. Egy fiktív – lángoktól ölelt, kis, de mégiscsak – családregény következik.

Lenni.