Na, hát

Háttal nem kezdünk mondatot.

Háttal nem mondatot kezdünk. De akkor mit kezdünk veled, te hát? Illetve én hátam. Én igen nagy hátam. Mi kezdjek veled? Meg lehet téged szólítani? Van ennek valami hagyománya? Írnak az emberek levelet a hátukhoz? A bármijükhöz?

Rákerestem. Nem. A világirodalom gyakorlatilag háttalan.

Nincs egy óda a háthoz, a híres emberek híres hátairól semmi, egy hát sem csinált még nyarat, háttal nem lehet Dunát rekeszteni, hátból nem lesz sem szalonna, sem cserebogár. Hátulról nem szagolunk ibolyát. Ha hátba vágják az embert, nem tartja oda a másik hátát, mert nincs neki. Egy hát mind felett. Még viccnek is rossz.

Hátnak lenni egy frazeológiai zsákutca. Ki itt hát vagy, hagyj fel minden reménnyel.

A hát az hát. Van. Ennyi.

Vagy, te hát. Ez biztos. Én írok levelet neked.

Úgy hiszek benned, mint más a saját védőszentjében: bár sosem látlak, de érezlek mindig. Belőled nőttem én: te fatörzs, az én két kezem-lábam meg két-két gyönge ág (de erről majd máskor, más levélben).

Baj az persze van veled egy csomó. Görbülsz, ferdülsz, reccsensz, fájsz, feszítesz, beállsz, sajogsz, merev vagy, vagy éppenséggel nem bírsz a helyeden megmaradni. Már akkor sem bírtál, amikor még csak öt éves voltam. Kellett neked a gyógytorna meg a gyógyúszás. Egy passzív agresszív dög voltál, ápolni kellett téged, nyújtani meg tutujgatni, állandóan magadra emlékeztettél. Aztán cserébe jól hátba támadtál: a heti két gyógyfoglalkozás ellenére az egyik lábam rövidebb lett, mint a másik. Kérdőjellé tettél. Lapockától farokcsontig fájtál. S a testet, hol boka süllyed el, lúdtalp veszi körűl: valahogyan a járásomba is belerondítottál. Nem hibáztatlak persze, tudom, mindenkinek kell egy erős támasz, és neked ez nem adatott meg sosem. Az általános iskolai széktámlák pozdorjája egy vicc, és a roggyant egyetemi előadókban sem fértél soha a bőrödbe. Rajtad aztán nem lehet fát vágni. Nem bírod. Ha végig kellett állni egy évnyitót, évzárót, később pedig céges megemlékezést vagy belsőudvari lakógyűlést, úgy tudtál fájni, ahogyan csak egy hát tud. Fájásod nem édes, hadd ne fájjon, nem hagyom!

Háttal nem kezdünk mondatot.

Nyitott hátgerinccel életet is csak bajosan. Ha gyerekkoromban hallottam ezt a szót, hogy hát – és hát családunk fiziológiáját tekintve elég korán és gyakran elkezdtem ezt a szót hallani –, leginkább a bátyám jutott rólad eszembe. Ő biztos nem írna hozzád dicshimnuszt. Velem ellentétben őt nem tanítottad meg járni, a fájásra viszont nagyon. Ember olyan profin nem tűr fájdalmat, mint ő. Nem szép tőled. Fájásban miattad jók vagyunk – és akkor anyai nagymamámat meg apámat hagyjuk is. Gyakorlatilag belédhaltak.

Háttal nem kezdünk mondatot.

Szép vagy. Tartasz, és ez elvitathatatlan érdemed. Egy férfi nagyon szeret téged (persze elfogult), sokszor néz téged csak úgy, amikor én azt nem látom, de az ő nézése édes, hagyom. Te, te hát, én hátam, én igen nagy hátam: kérlek szépen, még tarts ki egy darabig. Hülyén néznék ki nélküled, és minden fájdalmad, görbületed ellenére: kellesz. Ne hagyj cserben.

(Megjelent az Elle Magazin 2017. májusi lapszámában)

Reklámok

Áder János köztársasági elnök aláírta a felsőoktatási törvény módosítását

Ma néztem épp, a
vizes, szappantalan, fémszagú kezemet undorral szagolva, hogy
ki van írva a Honvéd Kórházban egy
kapcsolószekrényre a kardiológia és a nemtudomhányasszámú
nőgyógyászat között, hogy a betegek érdekében kérünk szépen
mindenkit, ügyeljen a tisztaságra.

Csupa
ügyeljek én,
csupa
én hibám,
csupa
vigyek én vécépapírt.

Nem.

Adjatok nekem vécépapírt,
töltsétek tele a folyékonyszappan-tartót ti, hogy
végre felhőtlenül ügyelhessek én
a tisztaságra, és

semmi, de
semmi, de
semmi másra.

Jelzel, életem?

– kérdezte egy túlöltözött nő a
csepeli buszon a szintén
túlöltözött fiútól.
Amikor felszálltak az
elsőajtós kertvárosbuszra, egy merő
hádaszag lett minden.
Katatón páros, anyai, fiúi túlmozgás.
Tizennégy perc közös utazás, ebből
hét perc vetkőzés és szétpakolás, majd
újabb hét perc öltözés és összepakolás. Két
fekete vastagfalú turkazsák,
két teletömött hátizsák, rajtuk
egymáson sok kabát és a szag. Ezt
hozták fel a buszra, rendezgetve
mindenük – a turkált szajrét és magukat –
hét hosszú percig, majd megint.

Soha nem tudni meg, honnan, hová és miért
jöttek, maradtak, mentek
együtt és külön
ők vagy bárki más, és hogy
az első hét perc, netán
a második számít-e vajon ebben a
schrődingeri pillanatban
bárki túlöltözött, hádaszagú
életének.

Két

Két ékes bizonyítéka van annak, hogy
élek, tanulok, figyelek, és mégis hibázom.
A harmadik tétel maga a konklúzió:
nem vagyok egyedül sebezni.

1. Van egy friss, véres karcolás a homlokodon, ami akkor keletkezett, amikor
a sapka alól véletlenül kilógó tincset egy
hirtelen mozdulattal akartam félresöpörni, így közben
megkarmoltalak, és

2. most már ezután mindig élükkel fölfelé fogom
az evőeszköz-szárító fémedénybe tenni az elmosogatott
késeket, mert megtanultam tőled egy életre, hogy
veszélyesebb ugyan, de
a vízkő miatt így higiénikusabb.

Szerelmesvers

Ha csak a türelmet, ha csak azt a három percet tanultam tőled, aminek
köszönhetően ma reggel, miután
nem tudtam sem elsőre, sem
másodjára, de még
harmadjára sem
betekerni a pénztárszalagot a pénztárgépbe, és nem
hívtam fel azonnal a főnöknőmet, hülyét
csinálva magamból, és önbecsülési deficitet ebből a
lehetetlen élethelyzetből, és nem
borultam ki az üvegkirakat előtt, a járókelők éber
szeme láttára, szóval ha csak azt a három percet tanultam meg tőled, akkor
az egész világot megkaptam tőled
pacekba, mert a
negyedik percben persze
sikerült simán
betekernem.

Gyűlölet mindig is volt, és mit ad isten,  valahogyan mindig máshol, mint ahol éppen mi vagyunk. Ha ott van a gyűlölet – még ha csak fikarcnyi, szőrmenti, apróka is -, ahol mi vagyunk, urambocsá pontosan bennünk, akkor az talán nem is gyűlölet, hanem csak valami helyénvaló, érthető kognitív disszonanciácska. Hát hiszen mi is emberből valahol, a szar melót is el kell valakinek, hát lopom én a pénzt, és nekem semmi bajom a bajotokkal, amíg, meg persze érteména, csak nemszeretema, és miért nem a négy fal között, ésatöbbi.

Van egy szomszédasszonyom. Kedves nő, velem legalábbis kedves, ismeretségünk felületességéhez arányosan mérten én is kifejezetten kedvelem őt. A múltkor mesélt a büdös tahó cigány vejéről, és mesélt arról, mennyire csodálatosan szép és okos az a gyerek, akinek az apja történetesen ez a büdös tahó cigány gazember. Mesélt arról is, hogy ugyan mesélik, hogy x – itt egy zenész neve következik, hibásan kiejtve, többször is – buzi, és ő nem bírja a buzikat, de őt ez most kivételesen hidegen hagyja (sic), mert amikor x zenél, az a szférák egészen konkrét zenéje, és ő még életében orgonaszón így nem zokogott, mint ezen a templomi koncerten. Aztán kaptam tőle egy műanyag angyalkát ajándékba, aminek a kardigánját ő maga horgolta. Basszus, meghatott.
Valaki a kerületem másik végében a nem is olyan olcsó bécsi virslit megvette, feldarabolta, apró tűszögeket szurkált bele sok odafigyeléssel, felszállt a trolira, és kivitte a Városligetbe, hogy kiszórja a bokrok alá, majd a patikában a máltai szeretetszolgálatnak kirakott átlátszó plasztikdobozba alig észrevehetően egy kétezrest gyömöszölt.
A másodikon a segélyeken tengődő, a hiányos táplálkozás jeleit jól láthatóan magán viselő migráncssimogatózó asszony már megint befogadott ideiglenesen egy kutyát, akit két hete egy kertben hagytak kikötve, és a kutya menni se bír. Szerintem meg fogja tartani.

Nincs az az élet, ami többet befogadni képes, mint amennyit emberileg lehetséges. Az “emberileg” rész persze mindig kérdéses és relatív, tudom. Hencidától Boncidáig, gyöngyvirágtól lombhullásig, empátiától iskolázottságig, egyéni traumáktól közösségi gyűlölhetnékekig mindig minden “emberileg” per definitionem változó.

De lehetne most az, hogy akkor tényleg mindenkinek boldog karácsonya legyen? Tudom. Nem.

De akkor mi a konklúzió? Tudom. Nincs.