Túl

Én túlreagálom, amit
ő túlreagál, amit
én túlreagálok.
Másnap cserélünk.
Én lekaparom a sebét, amit
akkor szerzett, amikor
engem védve
magát megsebezte, majd
másnap újraélezett kötszerekkel
indulunk csatába
egymás ellen
egymásért,
mindig
mindent
túlreagálva, és
túlvédve
magunk.

Egy óra, két perc

Szlovák. Nem, inkább lengyel. Pasztell műszálas csipkepóló a petyhüdt felkaron, az egyedi bőrtípusát teljesen figyelmen kívül hagyó színekkel: a sápadtságához nem illik a barackvirágszín. Nem pénzkérdés, ez látszik rajta, pedig ugyanennyiből már akár testre szabottan csinos is lehetne – legalábbis azok szerint, akik szerint a csinosság objektív és színharmonikus. Biztos, hogy kelet-európai.

Talán cseh. A turistanegyedben ez ilyen. Mindenki mindenkiről találgat, még a helyiekről is, hogy vajon hová valósi lehet. A nő oson, de méltósággal. Kiszisszent magából egy ajóistenit-et, mert véletlenül belerúg egy éles kavicsba. Szóval magyar. A szandálja elöl nyitott. Kicsit ki is serken a vér, de aztán hamar megalvad. Sosem bukott még le. Ha fázik, a körpecsétes intézeti kardigánt kifordítja, úgy teszi a vállára, így az állami betűtípus befelé esik, senki nem látja. A varrás kívül a vállán mondjuk fura. Most nem fázik.

Takarásból megnézi a konzumsálakat. A kipakolt gyűrűk nem érdeklik. Egy esztergagép lánykorában lenyeste a felső ujjpercét két ujjáról politechnika órán, azóta rejtegeti az összeset. Ezt a történetet meséli mindenkinek zsebre dugott kézzel az otthonban, ahová három éve költözött. A két ujja sérülése mind a tíz ujja méretarányát elrontotta a hátralévő életére. Szombaton délután négy és hat között az enyhébb esetek kimehetnek sétálni. Volt már olyan, aki sose jött vissza, de ez ilyen. Ő jól kooperál, szerepészlelése kielégítő, szociális–emocionális készségei fejleszthetőek, tehát ő is enyhébb eset. Sálat inkább a könyökével tapint, nem lehet átverni. A műselyemben megakad a könyöke reszelős bőre, az igazi selymen pedig siklik. Ebben a boltiban itt megakad, tehát műselyem. Jellemző. Szandi sajnálja a pénzt igazira, sokba kerülnek a valódi selymes beszállítók, de persze kiírja rájuk, hogy igazi. Egy turista sem szúrta még ki, vagy ha meg mégis, annyira olcsó, hogy egyiknek sincs pofája reklamálni. Mindezt persze éppen egy műszálas pólóban gondolja. Ez is jellemző.

Három éve vette át Szandi a boltot, és Szandinak fogalma sincs arról, hogy az anyja azóta minden szombaton fél öt és fél hat között – a szőlőhegyen át fél óra oda és fél óra vissza a séta – őt figyeli. Az anyja teste rejtőzködővé fogyott három év alatt, észrevétlen lett és profi. Három és fél éve fogmosáskor leejtette a fogkeféjét, beverte a fejét a porceláncsapba, és mire felegyenesedett, úgy negyvenöt fokkal elfordult számára a világ. Onnantól fogva félrefordult fejjel csinált mindent, és le kellett vágnia két ujjpercét, mert ezt üzente neki a ruhásszekrénye felől ferdén érkező hang. Az akkor nem csak kiserkent, hanem ömlött. Véres volt még a konyhaablak is. A fogkefés eset előtt csak kegyetlen volt és prűd, ezután önveszélyes is lett. Az otthonban persze jól viselkedett, és nem sejtették, hogy honnan a sok karmolás a testén. Az éjszakai álmaira fogták az önbántást, pedig a szőlőhegyen át karistolódott össze mindennel.

Ha Szandi mindezt a szombati figyelést tudná, nem mosolyogna állandóan, nem lenne a könyöke sima. Nem köszönne előre a vevőknek, nem lenne rágatlan az okkersárgára festett tíz körme. Nem találgatná ő is önfeledten, ki lehet külföldi és ki nem az arra tévedők közül. Nem öltözködne csak úgy a saját kedvére, kerülve mindent, ami műszálas és pasztell. Nem tudná rávenni magát sem a felkelésre, sem a reggelizésre. Nem tudna hányinger nélkül elmenni egy valódi selyemsál mellett. Nem végezne lefekvés előtt felkarerősítő súlyzógyakorlatokat, hogy ne legyen olyan a karja, mint neki. Nem nyughatna anyja nyolc ujjának látványától. Nem nézné meg a férfiak kezét, amikor az ő combjára teszik a kezüket. Nem lenne soha fedetlen a combja. Nem lenne egy önfeledt pillanata sem. Nem állna pont úgy a saját boltjában a keskeny pult mögött, mint akivel minden rendben van. És nem csinálna semmit ugyanígy akkor sem, ha tudná, hogy két perc múlva az anyja egy autó elé veti magát, és annyira összeroncsolódik majd a műszálas teste, hogy Szandi csak a barackvirágszínűre festett nyolc körméről tudja őt felismerni.

Na, hát

Háttal nem kezdünk mondatot.

Háttal nem mondatot kezdünk. De akkor mit kezdünk veled, te hát? Illetve én hátam. Én igen nagy hátam. Mi kezdjek veled? Meg lehet téged szólítani? Van ennek valami hagyománya? Írnak az emberek levelet a hátukhoz? A bármijükhöz?

Rákerestem. Nem. A világirodalom gyakorlatilag háttalan.

Nincs egy óda a háthoz, a híres emberek híres hátairól semmi, egy hát sem csinált még nyarat, háttal nem lehet Dunát rekeszteni, hátból nem lesz sem szalonna, sem cserebogár. Hátulról nem szagolunk ibolyát. Ha hátba vágják az embert, nem tartja oda a másik hátát, mert nincs neki. Egy hát mind felett. Még viccnek is rossz.

Hátnak lenni egy frazeológiai zsákutca. Ki itt hát vagy, hagyj fel minden reménnyel.

A hát az hát. Van. Ennyi.

Vagy, te hát. Ez biztos. Én írok levelet neked.

Úgy hiszek benned, mint más a saját védőszentjében: bár sosem látlak, de érezlek mindig. Belőled nőttem én: te fatörzs, az én két kezem-lábam meg két-két gyönge ág (de erről majd máskor, más levélben).

Baj az persze van veled egy csomó. Görbülsz, ferdülsz, reccsensz, fájsz, feszítesz, beállsz, sajogsz, merev vagy, vagy éppenséggel nem bírsz a helyeden megmaradni. Már akkor sem bírtál, amikor még csak öt éves voltam. Kellett neked a gyógytorna meg a gyógyúszás. Egy passzív agresszív dög voltál, ápolni kellett téged, nyújtani meg tutujgatni, állandóan magadra emlékeztettél. Aztán cserébe jól hátba támadtál: a heti két gyógyfoglalkozás ellenére az egyik lábam rövidebb lett, mint a másik. Kérdőjellé tettél. Lapockától farokcsontig fájtál. S a testet, hol boka süllyed el, lúdtalp veszi körűl: valahogyan a járásomba is belerondítottál. Nem hibáztatlak persze, tudom, mindenkinek kell egy erős támasz, és neked ez nem adatott meg sosem. Az általános iskolai széktámlák pozdorjája egy vicc, és a roggyant egyetemi előadókban sem fértél soha a bőrödbe. Rajtad aztán nem lehet fát vágni. Nem bírod. Ha végig kellett állni egy évnyitót, évzárót, később pedig céges megemlékezést vagy belsőudvari lakógyűlést, úgy tudtál fájni, ahogyan csak egy hát tud. Fájásod nem édes, hadd ne fájjon, nem hagyom!

Háttal nem kezdünk mondatot.

Nyitott hátgerinccel életet is csak bajosan. Ha gyerekkoromban hallottam ezt a szót, hogy hát – és hát családunk fiziológiáját tekintve elég korán és gyakran elkezdtem ezt a szót hallani –, leginkább a bátyám jutott rólad eszembe. Ő biztos nem írna hozzád dicshimnuszt. Velem ellentétben őt nem tanítottad meg járni, a fájásra viszont nagyon. Ember olyan profin nem tűr fájdalmat, mint ő. Nem szép tőled. Fájásban miattad jók vagyunk – és akkor anyai nagymamámat meg apámat hagyjuk is. Gyakorlatilag belédhaltak.

Háttal nem kezdünk mondatot.

Szép vagy. Tartasz, és ez elvitathatatlan érdemed. Egy férfi nagyon szeret téged (persze elfogult), sokszor néz téged csak úgy, amikor én azt nem látom, de az ő nézése édes, hagyom. Te, te hát, én hátam, én igen nagy hátam: kérlek szépen, még tarts ki egy darabig. Hülyén néznék ki nélküled, és minden fájdalmad, görbületed ellenére: kellesz. Ne hagyj cserben.

(Megjelent az Elle Magazin 2017. májusi lapszámában)

Áder János köztársasági elnök aláírta a felsőoktatási törvény módosítását

Ma néztem épp, a
vizes, szappantalan, fémszagú kezemet undorral szagolva, hogy
ki van írva a Honvéd Kórházban egy
kapcsolószekrényre a kardiológia és a nemtudomhányasszámú
nőgyógyászat között, hogy a betegek érdekében kérünk szépen
mindenkit, ügyeljen a tisztaságra.

Csupa
ügyeljek én,
csupa
én hibám,
csupa
vigyek én vécépapírt.

Nem.

Adjatok nekem vécépapírt,
töltsétek tele a folyékonyszappan-tartót ti, hogy
végre felhőtlenül ügyelhessek én
a tisztaságra, és

semmi, de
semmi, de
semmi másra.

Jelzel, életem?

– kérdezte egy túlöltözött nő a
csepeli buszon a szintén
túlöltözött fiútól.
Amikor felszálltak az
elsőajtós kertvárosbuszra, egy merő
hádaszag lett minden.
Katatón páros, anyai, fiúi túlmozgás.
Tizennégy perc közös utazás, ebből
hét perc vetkőzés és szétpakolás, majd
újabb hét perc öltözés és összepakolás. Két
fekete vastagfalú turkazsák,
két teletömött hátizsák, rajtuk
egymáson sok kabát és a szag. Ezt
hozták fel a buszra, rendezgetve
mindenük – a turkált szajrét és magukat –
hét hosszú percig, majd megint.

Soha nem tudni meg, honnan, hová és miért
jöttek, maradtak, mentek
együtt és külön
ők vagy bárki más, és hogy
az első hét perc, netán
a második számít-e vajon ebben a
schrődingeri pillanatban
bárki túlöltözött, hádaszagú
életének.

Két

Két ékes bizonyítéka van annak, hogy
élek, tanulok, figyelek, és mégis hibázom.
A harmadik tétel maga a konklúzió:
nem vagyok egyedül sebezni.

1. Van egy friss, véres karcolás a homlokodon, ami akkor keletkezett, amikor
a sapka alól véletlenül kilógó tincset egy
hirtelen mozdulattal akartam félresöpörni, így közben
megkarmoltalak, és

2. most már ezután mindig élükkel fölfelé fogom
az evőeszköz-szárító fémedénybe tenni az elmosogatott
késeket, mert megtanultam tőled egy életre, hogy
veszélyesebb ugyan, de
a vízkő miatt így higiénikusabb.