Ember ennyit nem bír.
Nem minden ember bír ennyit.
Én ember vagyok.
Szókratész ember.
Nem mindig kívánunk a szenvedés jogával élni.

Váratlanul egymással mindig

Voltál már egyszerre az a papírmaszkos férfi, aki
tréfából egy ismerősnek vélt nő után sietve
jobbja mögül hátulról
a nő bal vállát kocogtatta meg?

És egyszerre az a nő, aki
a hirtelenül és kéretlenül balról érkező
érintésre összerezzent, rémülten balra fordította hátra
ingerült fejét hiába?

És egyszerre én, a szemből érkező ismeretlen?

Voltál már egyszerre az a papírmaszkos férfi, aki
miután rájött, hogy a nőt valaki másnak nézte, és
így bár duplán vétett az általános emberi törvények ellen
– egyrészt kéretlenül érintett, másrészt ráadásul rossz nőt –,
a kettő közül csak egyik hibáját, a rossz nőt látta be,
sietve elnézést kért, majd a nőt jobbról előzte meg?

És egyszerre az a nő, aki
a váratlanul és kéretlenül balról érkező
érintés hatására most már mindig
minden kéretlen és váratlan érintéstől majd úgy összerezzen, hogy

egyszerre csak én, a szemből érkező váratlan, érintetlen és
ma először végre sértetlen ismeretlen
leszek képes őt egészen furcsán megnevettetni?

Voltál már egyszerre három eltévesztett ember az utcán
váratlanul szembejőve egymással mindig?

Van, hogy nincs – A pályaelhagyó házmesterné kipakol

Minden alkalommal tévesen kapcsolom össze a frekventált budai bevásárlóközpont előtt álló puttonyos haszongépjárművön látható csinos fiatal lányok táplálékkiegészítőt népszerűsítő életnagyságú reklámmatricáját azzal az elképzelt életérzéssel, amit sejtek egy-egy ilyen embermatrica mögött. A budai kerületet a pesti oldalon letükröző kerületben egy ilyen matrica láttán csak olyan érzések törnek föl belőlem, amelyek a pesti oldalon feltörő érzések tükröződései.

Munkaidőben történő villamosozásaim, hévezéseim és buszozásaim során gyakran írok jegyzeteket a telefonomba, legyen szó akár érzésekről, akár egy Pesten szabálytalanul közlekedő, ölben már nem szállítható közepes méretű keverék kutya részletes leírásáról, akire meg sem próbál a gazdája szájkosarat feltenni. A trolikat lehetőség szerint kerülöm, akkor is, ha emiatt húsz perccel később tudok csak a helyszínre érni. Hangjegyzeteimet olyan köztereken komfortos készítenem, ahol kevés a járókelő. Félelem a szegecses cipős emberektől. Könyökhajlatnál kikoptatott kutyabundázat. Csokoládébarna nedves orr. Enyhe diszpláziás csípőringatózás felszálláskor. A széles mellkason I am a noughty boy feliratú vastag fényvisszaverőcsíkkal ellátott hám. A Duna másik oldalán egy másik fajtatiszta nősténykutya rózsaszín alaptónusú terepmintás plüssruhát visel. Sejtésem szerint a kistestű, görnyedt állat látványa nemcsak Budán, de Pesten is képes lenne feltűnést kelteni, ám ezt a kutyát történetesen a Tabánnál látom. Ha itt most leszállnék, mernék hangjegyzetet készíteni. A járműkapaszkodón minden évszakban a hideg, kézmeleget nem árasztó helyeket tapogatom ki, és ilyenkor eszembe szokott jutni az az ezzel rokonítható szokásom is, hogy ha idegen illemhelyen Dömötör tartályos lehúzós vécével találkozom, akkor mindig a felső harmadába kapaszkodva húzom le azt. Nyári kánikulában bizony nehéz megkülönböztetnem egymástól a kapaszkodó fémjének kézmelegét az időjárás okozta átforrósodástól. Ezzel a zavarral rokonítható az a zavarom is, amikor a vécélehúzó madzag színe teljes hosszában gyárilag piszkosfehér, és én ezt vagy észreveszem, vagy nem. Ki az isten a megmondhatója, hol kell ilyenkor ezt a szart megfogni és lehúzni.

Csodálatos zenelistát állítottam össze magamnak az elmúlt években, amelyet bizonyos itthoni egyedüllétek alkalmával csak elindítok, és átadom magam a magányos szenvedésnek. A köztes reklámok képesek kizökkenteni a helyzet okozta speciális hidegrázásból, éppen ezért nem is akarom őket leállítani. Hassanak csak. Bizonyos más egyedüllétek alkalmával aztán inkább a mániás szakaszt tapasztalom meg itthon, amikor hasamat behúzva tizenöt évvel fiatalabb, valamint tizenöt kilóval könnyebb vagyok fejben, és ilyenkor tudok olyan megvilágítást teremteni a fürdőszobában, amelynek árnyékában elborít az önmagamba vetett tévhit, tehát hogy most fiatal és boldog vagyok, tehát hogy most önfeledten, tehát hogy most esztétikusan táncolok. Különböző férfiakra és nőkre gondolok ilyenkor. Mindegyikben van mit szeretni és mindegyikre lehet neheztelni valamiért. Kire azért, mert aktuálisan jobbnak, kire azért, mert aktuálisan rosszabbnak találom önmagamnál. Önmagam relatív értékét a fürdőszobai tükörben táncolva nehezen szokom megtalálni, pontosan tudom pedig, hogy mivel nem vagyok kevesebb a többi embernél. Unom tudni. Érezni akarom.

Irodai bugyikba rendezem a különböző napszakokban elintézendő teendőim különböző papírjait, és ilyenkor legalább nem gondolok arra, amire majd este fogok, hogy ugyan jó, hogy véget ért egy munkanap, de még mindig van négy szabad órám, és vajon mivel tereljem el a gondolataim az aktuális életvitelemről az aktuálisan következő esti lefekvésig. Mosogathatok is, sírhatok is, húsz-húsz perc. A főzéssel máris két órát jóváírhatok a napomból, dramatikusabb megfogalmazásaimban: elkótyavetyélhetek az életemből. Illetve futás. Lehet lemenni futni. Jó a lábam. Nem arról van szó, hogy gyötrődöm, ez a kifejezés talán túlzás, mindenesetre másnaponta ritkán kellemes az ébredés. Nehéz jó döntéseket hozni, például hogy melyik munkanapon melyik alkalomhoz illő zoknit válasszam. Sokszor van, hogy nincs is megfelelő alkalom. Azt sem kifejezetten állítom, hogy az ilyen vagy olyan résztevékenységeket szeretem a legjobban, mert az is indokolatlanul leegyszerűsítő túlzás lenne, de kétségtelen, hogy egyes nem fizetett piszlicsáré társasház körüli munkáknak magasabb az élvezeti értéke, mint azt elsőre esetleg gondolnám. Nem szabad elfelejtenem bizonyos résztevékenységek előtt aláíratni az otthon kinyomtatott meghatalmazásokat, rögzíteni az óraállásokat, nem szabad elmulasztanom az online vizitemet, és részt kell vennem azon a bizonyos tárgyaláson is. Ha kérdezik, író vagyok. Nem kérdezi senki.

Tegnapelőtt este azt álmodtam, hogy engem választottak meg köztársasági elnöknek, tegnap este pedig már sokadjára éltem át álmomban apám haldoklását. Most valami mély, tömlőszerű, vérrel teli zárt hosszanti seb volt a hasán végig, amit mindig megvakart, és az egyik ilyen vakarásnál a tömlő kinyílt és mindent összevérzett. Még a falakat is. Soha nem érdekelt más emberek álma.

A második emeleti lakó tanácsai arra vonatkozóan, mikor ne írj

Ha megvilágosodtál, fogd be.
Ha újjászülettél, temesd el magad.
Dühből szóvárat? Vicc köbön.
A fájdalom hazug, ha jambikus.
A kétségbeeséstől csak még kétségbeesettebbnek tűnsz.
Elhagyatottságod hallgasd el. Unalmas.
Ne játssz rá a nyilvános határfeszegetésre.
Ha kint háború van, bent marjon üresre a részvét.
Némán szégyelld és ostorozd hiányodat.

Az elhagyott negyedik emeleti lakó kérdez

Hogy feltehesd a kérdést: mi történt minden egyes semmi nap veled,
végig kell menned minden olyan úton, ami
hol a piacra, hol a piac melletti kisboltba, hol a mindenkori munkahelyedhez közel lévő
kocsmába, étterembe vagy turkálóba vezet,
ám mivel senki nem tudná előre megmondani, üt-e el autó, tank, fordul-e ki bokád
rossz lépések, elhamarkodott irányváltoztatások miatt az úton,
amit olyan javak megszerzése érdekében tettél meg
hetente többször, havonta akár tízszer, évente akár százhússzor is,
amelyeket elfogyasztasz, elhordasz, eltemetsz örökre,
így végül utólag sem nagyon kérdezel ilyet.

Hogy feltehesd a kérdést magadnak: mivé lett rajtad és benned minden elhordott áru,
nem kell akarnod előre tudni,
jó lesz-e még valamire a tej, a virágföld, az ötujjas kesztyű, a múló teltségérzet
fizetés, fogyasztás, majd a szükségszerű felejtés után.

Így nem teszel szemrehányást senkinek, nem készítesz semmiféle listát
nyomot alig hagyó megérkezésekről, amelyek csak viszik, viszik azt a valamit,
aminek egy adott ponton még silány metaforája a ráfordított pénz és energia,
ám egy másik adott ponton tulajdonképpen már az életed maga. Tehát nem kérdezel.

Kivétel azért akad: ha vén szerelmed vénségedre elhagyott, bár a kérdés felesleges, mégis felteszed magadnak.
Így ritka kivételed fog szabályt erősíteni és téged megölni némiképp.

Életeink és gondolataink

Délben leszaladok még gyorsan négytojásos fodrostésztáért a sarkiba, az hiányzik csak a csuszához. A bolt előtt a boltoslányok cigiznek.

– Este hülye volt, baszogatott, aztán összevesztünk.
– És?
– Mondta reggel fél hatkor, amikor jöttem dolgozni, hogy délben csörgessem meg, hogy felébredjen. Megcsörgettem most, aztán bocsánatot kértem.
– És megbocsátott?
– Meg.
– Akkor minden oké.

mániásszakasz-béli víg napjaim a kétségbeesés peremén akkor, amikor szeretném, ha a gondolataim nem a saját tengelyem körül forognának, és valahogyan mégis mindig visszakanyarodni tűnök magamhoz, hiszen annál a társaságnál jobb, mint ami adatott, nemigen kéne, hogy legyen, így tehát:

mi lenne velem nélkülem

Kipróbálom: blogolok

Véget fog érni velem ez a vérvonal. Én leszek az utolsó Szaniszló, ha Gyuszót esetleg túlélem. Nem lett a fiatal felnőtt éveimben sem rendszerváltás, sem rendszerváltozás, a bonyolult társadalmi-poltikai kérdésekre nem találtam sem egyszerű, sem bonyolult választ. Nem látom át a rendszert, és foglya vagyok a saját, gondosan növesztett buborékom sztereotípiáinak. Megbocsátó vagyok magammal, mert az ember – így én is – ilyen: kognitívan disszonáns sárkányfog-vetemény. Nem igaz, hogy minden nemzet olyan vezetőt választ magának, amilyet megérdemel. Ne vegyünk már minden jól hangzó, politikaihelyzet- és egyéniélethelyzet-függő irodalmi és/vagy történelmi lózungot készpénznek egy elkeseredett történelmi pillanatunkban. Nyugodtan süllyedek bármilyen szint felett bármilyen szint alá. Nem vagyok se kompország, és ne mondjam már minden számomra vesztes választáson, hogy nekünk Mohács kell. Képes vagyok megbarátkozni az egyéni és a kollektív Stockholm-szindrómáimmal, aktuális földrajzi helyzetemtől függetlenül is. A szerelmet így nem sikerült sem ki-, sem megismernem, mert minden adódó ki- és megismerés-vélelemmel együtt csak az önmagamba és a józan ítélőképességembe vetett hitem ingott meg egyre jobban. Gyűlölöm a hazugságot, valamiért mégis rengeteget hazudtak nekem. 45 éves vagyok, gyermektelen, egyedüálló, egzisztenciális és önismereti válságban himbálózó, anyagcserezavarokkal együtt élő nő. Minden első esküvő, amin eddigi életemben részt vettem barátként, rokonként, ismerősként, válással végződött. Némelyik második is. Harmadikból még van olyan, ami tart. Mindegyik esküvőn azon aggódtam, hogy hogyan nézek ki, és mások mit fognak gondolni rólam. Tulajdonképpen egész eddigi, nem esküvőkön eltöltött életemben is ezen aggódtam, miközben folyamatosan tagadtam ezt magam és a világ előtt is. Kaptam bókokat, szerelmes szavakat, amelyek az adott időpillanatban akár igazak is lehettek volna, de az adott időpillanat sajátossága, hogy idővel elmúlik, az igazságé pedig, hogy nagyjából szintén. Kutyám tölti ki azt az érzelmi űrt, amelyben időnként vergődni vélek, ugyanakkor nagyon sokat nevetek, őszintén, szívből, igazán. Anyámat, bátyámat szeretem, ahogyan ember – én – anyját, bátyját szeretni képes. Barátaim száma stabil, exponenciálisan minimális mértékben nő. A társkereső alkalmazások számomra diszkomfortosak, így egyelőre nem látom járható és spontán módját a párkapcsolati ismerkedésnek. Jól kell, hogy érezzem magam egyedül. Jól érzem magam egyedül. Az élet értelme és időnkénti csodálatos értelmetlensége véleményem szerint ésszel fel nem fogható. Hajlok rá, hogy az értelem nem minden helyzetben a megfelelő koordináta. Eme hajlás közben aktuális érzelmem kissé meghúzódik, gyakran sírásban csúcsosod. Háborúban vagy békében, párkapcsolatban vagy egyedül, egészségben vagy betegségben, előbb vagy utóbb, de meg fogok halni. Félek tőle és kicsit kíváncsi is vagyok erre az emberi tapasztalatra. A halál át nem ruházható, az élet meg nem úszható. Élem.

Hommage à NNÁ

még kevesebb tudást, ennél is gyorsabban felejthetőt.
szűkebb perspektívát.
nem kalandozni el mindig hiába.
állatot, gyereket soha.
anyát, apát, testvért is csak akkor, ha túlélhetetlenek.
a tökéletességnek még a látszatát se.
ne kelljen miért tönkremenni lassan.
korlátozottabb, beláthatóbb lehetőségeket.
egyetlen megmászható hegyet.
aprónál is apróbb betűket. tollat kifordulni kézből.
még kiolvashatatlanabb kétségbeeséseket még ismeretlenebb szemekben.
kevésbé jelentős ismerősöket.
egy ennél még kisebb, még kibetűzhetetlenebb életet.
ennél többet nem adhatsz, uram.
ne érts meg.