Írhatnék belőle frappánsabbat, de nincs kedvem, indulatos vagyok és szomorú, a fenébe is.Tudom, hogy mindig lesznek ítélkezők, tudom, hogy semmi nem fekete-fehér. Tudom, hogy az áldozathibáztatás elcsépelt szó, ki-befordítható, egyesek szerint relatív is. Nem, szeretném itt jelezni dühöngve, dúlva és fúlva, hogy nem, az áldozathibáztatás az áldozathibáztatás, az áldozat pedig áldozat. Hol sírni, hol visítani szeretnék a sok kövér, sovány, jóhapsi, jónő, nemjónő, nemjóhapsi, nyuszi, bika, disznó, unikornis, fiatal, öreg, márnemfiatal, mégnemöreg, engem-már-próbáltak, érdekes-engem-még-sosem-próbáltak, háztartásbeli, karrierista, önmegvalósító, önrendelkező, erős, erőtlen, függő, független, bocs-hogy-élekező, ennyikéző, álljunk-meg-egy-szórázó, deákné-vásznázó, papucs-orrán-pamutbojtozó, szóval relatív emberdobozok takarásából kommentelő, véleményt nyilvánító és kinyilatkoztató emberek áldozathibáztatásán.  Igen, csessze meg, a ne legyünk már álszentek, a tudta, mire vállalkozik, az akkor minek ment oda, és az aki kurva/színész(nő)/titkárnő, ne csodálkozzon, ha basszák és társai mind áldozathibáztazások.

Oké, a közhelyek helyett egy kis személyes. Nem lesz csattanóm, csak privátim felháborodásom, de az nagyon.

40 éves koromig igen sok fiú- és férfibarátom, ismerősöm, osztálytársam, évfolyamtársam, levelezőtársam, munkakapcsolatom, és néhány plátói szerelmem volt, akikkel sosem voltam együtt szexuálisan, és nem is próbálkoztak nálam. Egyesek szerint csúnya vagyok, egyesek szerint nem, egyesek szerint bizonytalan, egyesek szerint erős, fiatal, öregecskedő, vonzó, riasztó, túl okos, túl buta, kismellű, nagyseggű, pontjómellű, pontjóseggű stb. Tök mindegy, kinek mi, és ez látszólag nem fontos, de valójában de, fontos. Csak másképp.Úgy fontos, hogy egyik sem vagyok, és mindegyik vagyok.  Az vagyok, akinek az egyes emberek látnak. 12 évesen még egy csapat ivarérett építőmunkást is felengedtem a lakásunkra Miskolcon, amikor egyedül voltam otthon, mert meg akarták nézni/hallgatni, hogyan hegedülök. Ennyi történt csak valóban, megnézték/meghallgatták, ahogyan hegedülök (pocsékul), és ennek a sztorinak  csak ennyi a csattanója. Persze így utólag jó nagy hülye voltam, igen. Ugorjunk.

Szóval soha nem ért atrocitás, akkor sem, amikor együtt vacsoráztam, aludtam, keltem, feküdtem stb. azokkal a fiúkkal, férfiakkal, akiktől én végül semmit, vagy csak barátságot, vagy az isten tudja, mit akartam. Volt, akivel csókolóztam, Hülye voltam? Naiv voltam? Csúnya voltam, és nem kívánatos? Egyesek szerint lehet. Mások szerint meg nem. Van ennek jelentősége? Nincs. Egyikre sincs pontos definíció az emberesztétikai szótárban, és az országos mérésügyi hivatalnak sincs objektív és hitelesített morálmérlege, az egyéni ízlésekről már nem is beszélve. Sokszor nem voltam benne biztos, hogy csak barátságot akarok, vagy semmit se akarok, vagy hogy többet akarok, hogy szakmai támogatást, biztonságot, fagyit, nyalókát, gyertyafényes vacsit, széles vállat stb. akarok. Azt sem tudtam, mi az a több, és mi az a semmi, meg a kettő közti ezernyi árnyalatról sem tudtam volna sem elméleti, sem gyakorlati vizsgát tenni.  De soha senki nem élt vissza a konkrét helyzettel, pedig élhetett volna. Semmit, mondhatni, lószart sem tudtam magamról, az érzéseimről, a világról mint olyanról. Most is csak annyit tudok, amit megtapasztaltam, mert meggyőződésem, hogy a világ nem megismerhető, egyes ember a másikkal nem behelyettesíthető, és az előítéletek és tapasztalatok hosszú távon a túlélés zálogai ugyan, nekem viszont folyamatos szorongásforrásom minden korlátolt általánosításom – a többiekéről nem is beszélve. Ne legyünk álszentek, nekem is van olyanom, ember vagyok, baszki, kategorizálok, egyszerűsítek, tematizálok én is.De közben együttérzek és kicsit gondolkodom is.
Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e. Ha csak így egyszerűen azt mondom, az vagyok, mert soha nem történt baj, akkor első blikkre épp azokat a fiúkat, férfiakat degradálhatom, akiket leidőzítettbombázok, mert hogy ugye bármikor visszaélhettek volna a helyzettel, de milyen jófejek, hogy éppen nem tették. Nem. Úgy mondom inkább, ahhoz kellett szerencse, hogy mindig olyan fiúkat, férfiakat találtam meg, találtak meg ők engem az eddigi 40 évem során, akik nem próbálkoztak erőszakkal olyan dolgot tenni, amit én abban a pillanatban mégsem szerettem volna. Harisnya, pillarebegtetés, picsogás, szépnek levés, csúnyának levés, tesztoszteron ide vagy oda. A meg nem erőszakolódás nem az én érdemem, mint ahogyan a megerőszakolódás sem az én hibám lett volna. Mert az egyes ember ilyen is, mint ők. Meg persze másmilyen is. Ha ezek a fiúk, férfiak nem ilyenek, hanem erőszakoskodnak/erőszakolnak, akkor bizonyos emberek logikája szerint én ribanc lettem volna. Így, hogy nem tették meg, nem lettem ribanc. Bizonyos emberek logikája szerint tehát az erőszakos férfiak cselekedete tesz egy nőt nem ribancból ribanccá. Szóval szeretném őszintén felháborodva minden kihívó, kihívótlan, színész, színésztelen nő nevében, a magam bizonytalan tizen-, huszon-, harminc- és negyvenéves nevében kikérni azt, hogy közöm lenne ahhoz, hogy egy férfi erőszakoskodik velem vagy sem. Azt meg pláne, hogy ettől én legyek leminősítve.

Az erőszakoskodás erőszakoskodás. Az erőszak erőszak. A pillarebegtetés, a harisnyahúzogatás, a színész(nő)nek levés pedig pillarebegtetés, harisnyahúzogatás és színész(nő)nek levés. Két szétrakott vagy szétfeszített láb még se nem a Vénusz születése, se nem a szabad akarat metaforája.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s