Csak Szilvike és én, csak az első húsz év

Fogalmam sincs, általános iskolában hogyan lett Szilvike Szilvike. Amikor a harmadik osztály elejét elkezdtem a 3-as számú, később Kazinczy Ferenc Általános Iskolában, Szilvike már Szilvike volt. Nem volt ebben a kicsinyítő képzőben semmi degradáló, nem gondoltunk bele semmi gyerekesítőt. Valószínűleg a tanárok kezdték, és őket sem a negédeskedés vezette. Szóval Miklós Gabika és Nagy Szilvike, a bé osztály kiemelkedően eminens és szabálykövető tanulói, akik mellesleg barátnők és hat évig fix padtársak voltak, nekünk egyszerűen ezzel a kicsinyítő képzővel jöttek a világra. Szilvike szép gyöngybetűkkel írt. Szilvike cipői és ruhái mindig tiszták és gyűrődésmentesek voltak. Szilvike csendes volt és zárt szájjal mosolygott. Szilvike mindenből ötös volt, velem ellentétben sohasem hangoskodott vagy ellenkezett sem tanáraival, sem osztálytársaival, és velem ellentétben az osztálypadlót sem törölte fel a Széchenyi utcában és a lengyel piacon vásárolt szép ruháival és szivárványcsíkos sportcipőivel. Én mindig tele voltam beírással, ő soha. Nyolcadikig csak érintőlegesen volt közünk egymáshoz. Egyszer átmentem hozzájuk iskola után a Testvérvárosok úti panellakásukba, amikor a szülei még nem voltak otthon, és ott meghallgattuk eredeti műsoros magnókazettáról Whitney Houston I wanna dance with somebody című számát. Szilvike saját készítésű Neoton-kalapjában táncolt hófehér pamutzokniban azon a rettenetes barna padlószőnyegen. Az én zoknim is pamut volt és fehér, de nem olyan makulátlan, mint az övé. Megettem az összes ét- és tejcsokit, amit a szobájában találtam, de nem bánta, mert ő nem szerette, csak a fehéret. Estére megfájdult a hasam, és nem aludtam semmit. Whitney Houston egész éjjel egy kitűzőkkel teli fekete keménykalapban ugrált a gyomorszájamon.

A gimnáziumban ugyanabba az osztályba kerültünk. A beiratkozáskor egymás mellé ültünk le az utolsó padba, és innentől kezdve legjobb barátnők lettünk. Miklós Gabikát messzire sodorta az életke, egészen egy másik miskolci gimnáziumig, én pedig végre közelről élvezhettem Szilvike utánozhatatlan humorát az iskolában is és azon kívül is mindig. Én lúzer voltam és harsány, ő pedig ügyesen és diszkréten rontotta le a magatartásomat. Faarccal, csendben ontotta a hülyeséget, közben a szája sem mozgott, én meg ilyenkor felröhögtem, és a tanárok engem szidtak. Ezt csinálta négy évig. Az osztályfőnökünk egy idő után rájött, hogy ha ő is röhögni akar, akkor nem engem, hanem Szilvikét kell megkérdeznie, hogy Szaniszló min röhög már megint. A tanárok párosan szerettek minket, de Szilvike nálam karakteresebb nevettető volt, külsőre szinte észrevétlen. A fehér galléros sötétkék köpeny mindig szépen mutatott rajta, az osztályképeken mindig ő volt a legdecensebb. Imádtuk az operettet, a musicalt és minden békategóriás rockoperát, a hanglemezboltba és a város legmenőbb videótékájába mindig együtt jártunk iskola után. Bántott, hogy Pogonyiné őt beválogatta az iskolai kórusba, engem meg nem. Ő ragaszkodott mindenből az eredeti magnókazettához, amiből otthon kipattintottuk a pöcköt, és átmásoltuk nekem BASF-re vagy TDK-ra. A szilvesztereink közös operett- és musicalénekléssel teltek, meg anyukája majonézes salátáival. És mindig volt náluk egy csomó csoki. A Goldstar Videófilm Fesztiválon a legjobb női alakítás díját együtt kaptuk meg Agymosás című filmünkben nyújtott világra szóló alakításunkért, amelyben egy mosógép dobját bámultuk kényszerzubbonyban. A rendezők, a forgatókönyvírók, az operatőrök és a főszereplők is mi voltunk. Filmekben Szilvike amúgy verhetetlen volt. Minden évben megvette a Miskolcon csak egy helyen kapható angol nyelvű amerikai filmkódexet, és a szirmai szobája lambériáját eredeti filmplakátokkal tapétázta körbe. Képtelenség volt az angol- és filmtudását követni. Utáltam a jelenlétében megszólalni angolul. Mellette nem jutottak eszembe a filmcímek. Együtt mentünk be Miskolc egyetlen számítástechnikai boltjába megvenni neki az első Windowst. Együtt utaztunk fel szülői engedéllyel Budapestre az Odeon tékába az Oscar gálára, amit akkor még nem közvetített a magyar televízió. Az összeszokott társaság – csupa öreg huszon- és harmincéves – akkor vették észre, hogy ott van velük két gyerek is, amikor az Oscar kvízen Szilvike egyre magabiztosabban kiabálta be a jó válaszokat, amiket rajta kívül senki más nem tudott. Nekem fogalmam sem volt semmiről, de nagyon büszke voltam rá. Ő egy évig Egerbe járt, én egy évig a Miskolci Egyetemre, de nem volt jó egymás nélkül, és mindketten Budapestre vágytunk. Együtt kezdtük az ELTÉ-t, ő amerikanisztikán, én magyaron. Az első közös albérletünk egy átjáróház volt. Bizonyos tekintetben korán, bizonyos tekintetben későn érők voltunk mind a ketten. Az ő betárcsázós internetét használtam először online ismerkedésre. Egyszer megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb veszíti el a szüzességét, az a következő mondatot fogja a másiknak hangosan mondani: „Kínában földrengést észleltek”. Soha nem mondtuk ki végig ezt a mondatot, mert amikor évekkel később megpróbáltuk, mindig elröhögtük. Az előbújásos videójában én vagyok az a legjobb barátnő, akiről beszél. Akinek már sírva bizonygatta, hogy leszbikus, és a legjobb barátnő nem hitt neki, kinevette. Jó lenne azt így utólag visszacsinálni, és nem olyan nagyon rossz legjobb barátnőnek lenni. Senki nem készíti fel az ember lányát, mit csináljon, ha rájön, hogy leszbikus, a legjobb barátnője meg nem. És senki nem készíti fel az ember lányát, mit csináljon, ha a legjobb barátnője leszbikus, ő maga meg nem. Nem kellett volna ennek semmit befolyásolnia köztünk, de erre az ember lánya – mi mindketten – mindig később jön rá. Valamit mégiscsak befolyásolt. Mindig ragaszkodtunk egymáshoz, vittük egymást a legkülönbözőbb holdudvarainkba.

Mozgalmas évek következtek, neki is, nekem is. Néha sokáig nem beszéltünk, de aztán mindig ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nekem Szilvike Szilvike maradt mindig, pedig itt Budapesten már régen Szilvi lett. Budapest előtt és után: nekünk Szilvikével ez volt az időszámításunk alapja. Nekem Szilvike a gyerekkorom, a felnövésem, a fiatalkorom, a középkorom. Nekem Szilvike a magánember. Nekem Szilvike soha nem beteg. Nekem Szilvike a tejtestvérem, a csendes- és padtársam, minden gyerekes félelmem, kamaszos túlkapásom és fiatalkori szorongásom örökbérletes tanúja. Én az aktivista Szilvit alig ismertem, de mindig szerettem volna az ideális ciszheteró prototípus lenni a számára. Utáltam volna csalódást okozni neki, azután a béna előbújásos sztori után pláne. Jó Juci akartam lenni megint és mindig. Nem akartam soha pontatlan és slendrián lenni. Most már pláne nem akarok. Ahol lebuziznak, ott buzi leszek. Ahol lezsidóznak, lecigányoznak és lenyomiznak, ott zsidó leszek, cigány és nyomi. Azt akarom, hogy ő is olvassa. Nem akarok pontatlan és slendrián lenni. Szilvike, Szilvikém, jó lesz így? Meg akarnám ezt neked is mutatni.

1 thought on “Csak Szilvike és én, csak az első húsz év

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s