Zetor Leila kikívánkozik

„Minden írói magabiztosság lenyűgöz és gyanakvóvá tesz.”
(Leli)

Húsz percig vártam tegnap bevásárlás után, hogy lássam, hogyan örül a gazdájának az a kutya, aki a pláza elé volt kikötve. Otthon sajnáltam volna ezt a húsz percet ezzel tölteni, itt viszont olyan magától értetődőnek tűnt nekem ezt a banális kukkolás. Higgadt kis kutya volt, nem sírt, nem pánikolt, csak fürkészte minden kilépőben az ismerőst. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki a gazdája, és milyen lesz az, amikor meglátják egymást. Fiatal fiú, öreg hobó, művészeti iskolába járó rajzmappás lány, mittudomén. A tizenötödik perc után gondolatban azt is lejátszottam, hogy a kiskutyáért senki nem jön majd, és én másfél óra múlva még mindig itt ülök, megpróbálok megoldást találni a helyzetre, végül haza kell majd vinnem abba az apartmanba, ahol sem dohányozni, sem hangoskodni, sem élőállatot felvinni nem szabad. Ekkor az amúgy is éber kiskutya nyaka még jobban megnyúlt, a farka csóválni kezdett, egy pontra fókuszált, és a két egyszerre kicsapódó üvegajtó közül végül a bal oldali volt a nyerő: egy fiatal, szőke lány nyitotta ki, ölében a szintén szőke, kb. másfél éves síró kislánnyal. Megkönnyebbült csalódottsággal indultam el haza, mármint ide, Prágába-haza. Ez a kutya ma már nem lesz az enyém. A lány még hosszan ölelte a síró gyereket, és a kutya közben rendületlenül, de egyre lassuló tempóban csóvált mellettük megnyugodva, hogy nem lesz itt hagyva.

Hosszan találgathatnám, mi történt köztük, kinek mi volt a szerepe ebben a családi dinamikában, de teljesen felesleges. Ha van is igazság (nincs), az hótziher, hogy nem az enyém. Gondolom, hazaindultak.

Biztos, hogy nem az emberek habitusának vagy külsejének leírása fog közelebb vinni engem ahhoz, milyen itt az élet. Egyáltalán, honnan tudnám én azt, hogy akár itt, akár otthon, Magyarországon milyen az élet? Az én életem itt is, ott is olyan, amilyen. Látok színeket, formákat, templomokat, szezonális hajléktalanokat, saját márkás dobozos söröket, de minden leírásuk önfényező torzítás lenne. Lám, miket látok meg, miket veszek észre, milyen tendenciákat vélek felfedezni. Prágakék ég, prágazöld fű, satöbbi. Fotózni könnyebb.

Annyi kínzó kérdésen van már túl az emberiség. Fel vannak téve, aztán tessék. Hogy ha a nagyanyánktól örökölt teacsíkos bögrét napokig lenne alkalmunk súrolni, egészen addig, amíg a teacsíkok a bögre belső faláról nyomtalanul eltűnnek, vajon tényleg csak annyit kapnánk végeredményül, amennyit bármelyik retró bögréket gyártó multicég nyújtani tud nekünk – ugyanolyan színben, a megtévesztésig hasonlító formai jegyekkel? Ha már nincs élő ember, aki tanúja volt a bögre, és vele együtt nagyanyánk hányattatásainak, azok a hányattatások vajon tényleg megtörténtek-e? Van-e köze azoknak a teafoltoknak nagyanyánk hányattatásaihoz? És ha több napig súroljuk őket, míg végül eltűnnek, vajon tényleg eltűnnek? Közhelyes és soha fel nem fogható, meg nem válaszolható kérdések. Leli Prágája vajon a valódi Prága-e? Prága Lelije vajon a valódi Leli-e?

Most jöttem rá, hogy még a legzseniálisabb emberi, újságírói, irodalmi megnyilatkozások is megsértik a szabályos érvelés alapvető szabályait. Szabályos érvelés nincs. Minden csúsztatásra csúsztatás a válasz: hamis kompozíció, hamis dilemma, a bizonyítási kényszer áthárítása – felesleges lenne az összes egyetemes érvelési hibát felsorolni.

Amelyik beszélő álláspontjával egyetértünk, annak ezeket a hibákat egyszerűen megbocsájtjuk. Sőt. A javára írjuk.

Mindennel lehet vitatkozni.

És mindennel egyet lehet érteni.

Ha ezen itt túl sokat agyalok, miközben hallgatom szegény Vojcek időnként a semmiből felszakadó asztmás köhögését a szomszéd szobából, akkor rövid úton eljutok oda, hogy semmilyen közbeszédnek, politikának, irodalomnak nincs semmi értelme. Nincs, nem lehet mindenben igazad, és mégis érvelsz, szimpatikussá teszel, kiemelsz, túlzol, alámész, megrendítesz, felkavarsz. Szavakkal, metaforákkal, történetekkel dolgozol, miközben a saját olvasói, ideológiai, ontológiai táborodat erősíted, a saját hited lukait foltozgatod. Tudod, hogy igazad van, kell, hogy tudd, mert különben nincs értelme írnod. Viszont tudod, hogy nincs igazad, mert a világ alapvetően nem megismerhető.

Nincs igazság.

Innen, hogy nincs igazság, na, ettől a fényesre sikált cserépkályhától elindulva szép családtörténetet írni. Folytatni azt, ami sose volt.

1 thought on “Zetor Leila kikívánkozik

  1. Ezt én nem is hiszem el! A csaj blogját évek óta követem, imádom ahogy és amikről ìr!! Túl jól ismersz! :D

    combfiksz ezt írta (időpont: 2019. szept. 4., Sze 12:13):

    > zetorleila posted: “„Minden írói magabiztosság lenyűgöz és gyanakvóvá > tesz.” (Leli) Húsz percig vártam tegnap bevásárlás után, hogy lássam, > hogyan örül a gazdájának az a kutya, aki a pláza elé volt kikötve. Otthon > sajnáltam volna ezt a húsz percet ezzel tölteni, itt viszont” >

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s