2018 nyarán a Damjanich

A Damjanich utca olyan, mint egy krétaszívbe írt bazmeg a falon. Egyszerre szív, és egyszerre bazmeg. Meghatódom tőle, látván őt anyázok, és átérzem minden aszfaltrezdülését az utolsó futómuskátliig bezárólag. Hat éve élek, egy éve pedig élünk itt, és bár ennyi idő kevés ahhoz, hogy a hazámnak, a szűkebb pátriámnak nevezzem, azért jelentős hozzáadott értékem lett általa. Szűkni mondjuk szűk. De mondom, nem pátria. Még mindig kényelmetlen kicsit ezt a sok szagot meg hangot befogadni, magamévá tenni, de önkéntelenül is itthon vagyok valahogy, íme hát megleltem. Nem nehéz, és még csak akarni sem kell, adódik minden magától.

Itt mindenki egyszerre házmester, alsóközép és felsőproletár kicsit, a néhány éve felújított lifttel közlekedve a mi házunkban minden gazdasági és társadalmi státusz le s föl, oda és vissza átjárhatóvá válik.

Plusz cselédlakások.

Gyanítom, pont ugyanígy van ez az összes többi ház összes többi liftjével ebben az utcában. Minden szivárványszínű zászlóra jut egy jobbikos, minden olasz delikáteszre egy kínai vegyes. Az avasi lakótelepet és a Győri kaput Miskolcon annak idején magától értetődően éreztem a magaménak, a Teréz körutat itt Pesten már kevésbé, a Damjanich viszont kezd a véremmé válni. Kacag és kidob.

Ott van például a bácsi. A_Bácsi. Az elején szerettem és sajnáltam egyszerre, de igyekeztem a szeretetre nagyobb súlyt fektetni. Amíg két lába volt, ez is könnyebben ment. Ma már, hogy nincs egy lába sem, és messziről bűzlik szegény, inkább csak sajnálom. Úgy találkoztam vele először öt éve, hogy sírt. Elaludt a Ligetben, és lelopták a lábáról a cipőjét. Akkor még nem volt büdös. Nem mintha ez bármit is elmondana egy ember belső értékeiről, de így könnyebb volt közel menni hozzá, és megfogni a karját. Az ember érző lény: szagol és szaglik. Megmutatta a moncsicsis gyerektáskáját. Abban van mindene, mondta. Hát az a minden az aztán szinte semmi nem volt. Egy női pénztárca, ami a feleségétől maradt hátra, benne a nyugdíja maradéka, meg néhány tiszta zokni, végül egy zseblámpa. Szóval kellett neki gyorsan egy cipő. 46-osat kért, de nem tudtam hozni. Hoztam egy 44-es papucsot helyette. Háromszor nyomatékosította, hogy nem iszik, és soha nem is ivott. Örült a papucsnak, el tudott csoszogni az otthonig.

Másfél év múlva le kellett vágni az egyik lábát.

Nemrég a másikat.

Egy ideig nem láttuk, azt hittük, meghalt, de aztán valamelyik reggel itt aludt a bejárati ajtó előtt lábatlanul egy defektes kerekesszékben, alatta pisifolt, mellette flakonos bor behorpadva. Sírtam és dühöngtem egyszerre. Ez persze az én nyomorom, nem az övé. Két éve már, hogy nem visz rá a lélek adni neki bármit is. Tudok demagóg kispolgár lenni.

A Dózsa György úti szociális otthon, ahová A_Bácsi megismerkedésünk idején még hazajárt, helyrajzilag ugyan nem a Damjanich, de életérzésre kábé az is ugyanaz a Deákné vászna, kis extrákkal. Volt Attila Penzió, volt vasutas és hajós szakszervezeti székház, volt munkavédelmi kiállítási helyiség, volt szociális otthon, és most idősek otthonaként olyan, mintha mindez egyszerre lenne. Mindent egybevetve hajléktalanszálló-érzete van. Az alsó végtag hiánya tagfelvételkor minimumkritérium lehet, mert a bejárat elé mindig ki van tolva négy-öt lábatlan ember cigizni, férfiak és nők vegyesen. Kacsalábon forgó kilátástalanság, közvetlenül a négysávos út mellett. „Saját bútor, valamint háziállat behozatalára nincs lehetőség. Az intézményhez kert tartozik tavacskával, dohányzó pavilonnal.” Pont.

Itt minden ház kutyás. Ahogyan a szerelvénybolt és a Jézus-meghalt-a-bűneidért fényújságos felől közelítünk az 51-es szám felé, úgy nő exponenciálisan az egy társasházra jutó kutyák száma. A mi utcánk egy merő kutyaugatás. A mi házunkban a többi kutya csak mérsékelten érdekes, a sajátunk mindig a legszebb és a legfontosabb. Egy saját kutyát már eltemettünk, egy másik sajátot pedig tele parákkal igyekszünk épp a saját képünkre formálni. Minden járdaszegély és keresztutca egy szívdobbanás, a Damjanich–Dózsa sarok pedig már örökre egy potenciális vesztőhely marad. Hálát adok minden napért, amikor sem velünk, sem másokkal nem történik sem ott, sem máshol semmi különös. Az élet halad előre, nekünk pedig egyre több mindenről jut eszünkbe egyre több valami. Ebben az utcában pedig rengeteg a valami.

Az Ételbár az a hely, aminek nincsen kiterjedése, csak szaga. Nem látni belőle semmit, sem a vendégteret, sem a főzőhelyiséget, viszont az égett olajszag konstans. Én még oda embert bemenni nem láttam, csak kijönni onnan, legutóbb éppen egy hajhálós raszta mosogatóasszonyt, cigivel a szájában. A hajháló szakadt volt, a cigi pedig maximum Munkásnak tűnt. A tér-idő kontinuum itt valami gellert kaphatott. Ebben az utcában csupa olyat lehet tenni és tetetni, amire már alig van példa a város többi pontján. Az ételbáron és a kesztyűkészítőn kívül van nadrágfelhajtó, bőrkabátgomb-felvarró, szuterén cukrászda cégtábláján asszonynévvel, van gyógypedagógiai könyvesbolt és jósda, itt élt Örkény István, Kibédi Ervin, Antal Imre, Eötvös Cirkusz Gábor és Karinthy Frigyes, itt él jelenleg több kortárs festő, egy ólábú mizantróp fekete boxer, és az utca utolsó előtti páratlan számú házában: mi.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s