P. I. 90

Épp a napokban írtam egy barátnőmnek, hogy nekem ez a zenekari rajongás tizen- és huszonévesen kimaradt az életemből, és sosem vágytam semmilyen koncertre semmilyen énekest vagy énekesnőt életnagyságban látni. Életnagyságú posztert a Popexpresszből a szobám falára is nagyjából csak korosztályi csoportnyomásra választottam (Michael Jackson), de sosem fájt igazából egy kazettát hallgatva az élet, és nem értettem, miért viselnek a velem egykorúak zenekarneveket meg rajzolt énekesfejeket a fehér pólójukon. Aztán beugrott, hogy ácsi. A frászt nem tudtam én rajongani. Csak az én rajongásom tárgyát nem lehetett pólón viselni, mert kinéztek volna vele a felső tagozatosok tematikus farsangi bulijáról. Lambadát táncolni egy színésznős pólóban hülyén nézett volna ki. Meg amúgy is úgy éreztem, hogy anélkül is, minden nélkül is állandóan hülyén nézek ki. De ha ezt a nőt megláttam, még a hülyén kinézés is felmagasztosult. Groteszk volt és gyönyörű egyszerre.

A televíziókészülék képernyőjén keresztül tartottam vele a kapcsolatot élete végéig, amelyben az őszinte csodálatnak, a szívfacsaró jókedvnek, a vérverejtékes kacagányáriáknak volt csak helye, nettó búnak és bánatnak legkevésbé. Oké, a Ház a sziklák alatt megtekintése után üres rotringceruzával karcoltam a matekfüzetem nejlonborításának hátuljára, hogy Tera forever, és közben talán még sírtam is. De pont annyira nem tudtam csak és kizárólag komolyan venni, mint amennyire csupán nevetni is fájt rajta ugyanakkor.

Őszintén: semmit sem tudtam róla. Sose akartam róla mindent tudni. Nem az élete érdekelt. Amit láttam viszont belőle, azt fenntartások nélkül magaménak éreztem mindig, és többet és többet és még többet akartam belőle látni. Fekete-fehérben, színesben, távkapcsolótlanul, majd később egy négyzet alapú hasábos távkapcsolóval a kezemben is mindig mellettem, de inkább fölöttem állt. Ez utóbbi távkapcsolóval amúgy Irma néniéknél, a család egy közepesen távoli baráti családjánál találkoztam először egy szilveszter éjszakán. A távkapcsolót be lehetett tolni a televízió jobb alsó sarkába, hogy az ne vesszen el. Persze így is mindig elveszett. Psota viszont örök volt. A Richtofit sportrémtől zsíros fotelkarfa szagától bódultan hallgattam abban az annakidejéni esztrádműsorban, miközben Irma néniék a távkapcsolót kajtatták, hogy őmellette elaludni nem lehet, és közben vagy a Bongó vagy a Bumm telefonszáma villogott a jobb alsó sarokban, majdnem közvetlenül a távirányító luka fölött.

Tök mindegy volt, mit csinált. Rajzfilmfigurahangért gyerek úgy még nem rajongott, mint én Vilmáért. Ha a nyelvgyökömet feltoltam a szájpadlásom leghátsó részére, és úgy énekeltem, hogy tibitebitangó, egészen jól utánoztam őt. Nevetséges volt, és én nevettem rajta, de ha mások nevettek rajta, urambocsá még le is ripacsozták, az nekem fájt. Mintha engem bántanának. És bár anyám, nagyanyáim, nagynénéim és az összes nőalak a lakótelepen tökéletesen és páratlan átéléssel játszotta el a neki szánt szerepet az életemben, azt hiszem, nekem Psota Irén volt az első női szerepálmom.

És ami a rajongás számomra még mindig homályos voltát illeti: fogalmam sincs, hogyan lehet egy ennyire vadidegen embert, aki ráadásul már nem is él, ennyire nagyon szeretni.

Ház a sziklák alatt (Makk Károly, 1958, részlet) from Filmalap – Filmarchívum on Vimeo.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s