A héten először egy beteg, nagy valószínűséggel már haldokló galamb látványa sokkolt annyira, hogy percekig nem bírtam róla levenni a szemem, és ahogyan távolodtam tőle, az utcán neki is mentem egy embernek, mert hátrafelé néztem folyton. Ma, a héten másodjára, a Klinikák metrómegállónál néztem ugyanilyen megkövülten egy idős férfit, aki a földön kinyitott hegedűtokja mellett hegedült görnyedten.

Nem szeretem különösebben a galambokat. Dédelgetek magamban valami általános szeretet-illúziót, meg tudok ám fenemód hatódni magamtól, ahogyan hiszem s vallom, minden élőlényt lehet szeretni, satöbbi, de nem tehetek róla, ezek a városi galambok valahogy rohadtul taszítanak. Mindig túl közel jönnek, mintha nem lenne veszítenivalójuk. Ez nekem nem a bizalom, sokkal inkább a pofátlanság csimborasszójának tűnik. Mondom, tűnik, mert urbánornitológus azért nem vagyok. Viszont hangosak, büdösek, koszosak, és felesznek a földről minden undorító dolgot. Igen, tényleg mindent. Semmi szégyenérzetük nincs. Szégyenérzete csak az embernek tud lenni.

A haldokló, sérült galambok mások. Csendesek és léhák. Lehajtják a fejüket, mint az a klinikákos bácsi. Ez a galamb is lehajtotta. Mintha szégyenérzetet imitált volna, ha tudta volna, mi az. Lejjebb süllyedtek a lábai, sem repülni, sem menni nem tudott már, a teste így renyhének és püffedtnek tűnt, meg még valami homályos, fehéres folt is összegyűlt alatta. Mintha ott hagyott volna nyomot a valahai élete. Alul folyt ki belőle az élet. Nem vér volt, valami más.

A hegedülő bácsiból nem folyt semmi. Meghökkentően hosszú hüvelykujjkörmei voltak, és tokájához szorított mosolya. Nem tudta felemelni a fejét, púpos volt. Ott állt púposan, ijedt, kidülledt szemekkel, rémülten mosolyogva a huzatos metrólépcső aljánál. Betyárosan hamisan és huncutul hegedülte a beszamemúcsót. Ezt már csak visszafelé hallottam, amikor a dolgaim elintézése után leszálltam a Klinikáknál, hogy adjak neki egy papírpénzt. Nem esett útba, de még odafelé eldöntöttem, hogy ezt visszafelé megteszem. Milyen jó embernek tudom az ilyenektől érezni magam.

A beteg galamb kis teste mellett volt vagy tizenöt deka jobb minőségű sonka is, a Penny Marketból hozhatta neki valaki, ott kuporgott közel a bejárathoz. Ez a kis szégyentest azóta már biztosan rohadásnak indult. A kupac, amit a még élő állat lehajtott feje elé tettek, világos volt. Talán épp csirke.

Nincs az a nagy címletű bankjegy, ami kiegyenesít egy púpot egy aluljáróban. Nem lehet a haldoklást semmissé tenni tizenöt deka jó minőségű csirkesonkával. Pedig ezek a mocskok aztán tényleg minden vackot megesznek.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s