Iszonyú gátak vannak bennem ezzel a kötettervvel kapcsolatban, és iszonyú akarás is. Iszonyú. Ha ezt most wordben írnám – másfeles sorköz, Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt – az iszonyú-t biztos, hogy kitöröltem volna. Leragadok a részleteknél, miközben magamnak is, másnak is azt magyarázom, hogy ez az egész fikció. Persze, annyira az, amennyire minden emlékezés az. Pláne ha nem az én emlékezéseim azok. Arról már nem is beszélve, hogy mi van azzal, amire már senki nem emlékszik, aminek egyetlen szemtanúja sem él már. Ki a bizonyíték arra, hogy bármi bárhol megtörtént. Inkább minden csak megtörténhetett. Maradok a -hetetteknél, talán így könnyebb lesz.
Én még élek. Kitalálok, de azért van súlya. Hülyeséget, korhűtlenséget, következetlenséget nem lehet írni. Negyvenéves vagyok, és még csak most tanulok írni.
Több időm lett. Csináltam magamnak, és lehet, hogy csúnyán nagyot fogok koppanni. A mondatok akadoznak, visszatörlöm, írok, visszatörlöm, írok. Jó, a visszatörlöm több. Erről álmodom, ezt írom fejben a fizioterápián, a Pennyben, ennek a része a házmesternő, ehhez adalék egy apró hülyeség, a Maximenkó-módszer, az akadozó Miskolc-Budapest vonatútjaim immár húsz éve, minden csiki-csuki sarki párbeszédfoszlány, a pult mögötti pénztárgépes bénázások, de még a könnyen zsírosodó hajam is. Túl sok a világban a kutyásvideó és az örökbefogadásra váró szerencsétlen kutya, túl sok a szívdobbanásom, elterel. Túl sok bennem az elméleti szülő és az elméleti gazda. Túl sokat ülök a kanapén, de nem eleget ahhoz, hogy ebből záros határidőn belül mű legyen. Félek, hogy mű lesz.
Kutatok, jegyzetelek, filmeket nézek, és egy kicsit már beszélgettem Anyával is ezzel kapcsolatban. Szeretek Anyával beszélgetni. Persze, egy csomószor be tud zavarni a valóság. Nehéz úgy fiktív családregényt írni, hogy közben a valódi családom, a dédelgetett párkapcsolatom ennyire van. Vannak bajok is. Olyan magas labdányi bajok, amik önmagukban elvinnének két novelláskötetet. Szelektálnom kell. Nem fogok sem egészségügyi szociót, sem családállítást, sem fejlődéstörténetet összefércelni, a jót meg úgysem lehet közhelytelenül leírni. Mert persze jó is van dögivel. (Visszatörlés.)
Negyvenéves vagyok, folyamatosan olvasok, folyamatosan írok (na jó, folyamatosan törlök), és már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az alanyom egyeztetve van (lesz) az állítmányaimmal. Akadozik minden, közben meg annyi a jó történés, mármint az a , ami a történetmesélés szempontjából jó, hogy szinte már terhes. Itt most nincs visszatörlés. Itt most leírás sincs.
Sokat is sírok most, hogy több időm lett. Az elmúlt heteimnek olyan dramaturgiája kerekedett, hogy csak lesek. Kicsit dühít is, hogy mintha ezt az egészet az élet sokkal jobban csinálná annál, mint amennyire én ezt valaha is fogom tudni. Felhív például a diabetológusnőm félprivátim, a telefonbeszélgetésben kiemelt szerepet kap a lombik szó, és ellepi a fejem meg a szívem az írói indiszkréció, de ellenállok. (Visszatörlés.)
Hetek, hónapok óta magammal cseszekszem. Leli hetek, hónapok óta újult erővel cseszekszik velem.

1 thought on “

  1. T. Leli-Anyuk – régóta egyik kedvenc szösszenetezőm teccik lenni – szinte kényszeresen olvasnom kell minden ugrifülest – most a legfrissebben még a vajúdások is gyönygyözően spiri-tiszták, mondhatni hullámzóan lélekemelgetőek – összköszi és lazán ihletett termékenységet kivánka meg egyéb jótékonyságokat – üdvözlettel Teo

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s