Kezdődik

Nagy, hűvös síkon sok kis hűvös ház, minden házban más nyomor egyforma otthonkákban, hajtogatott ruhák közé dugott szappanokban. Fekszik az ágyon. Széles az ágy, semmi különös. Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog, azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd. Kilenc kicsi gólya leszállt a tóra.

Most történnek velük teljes természetességükben azok a dolgok, amelyeket néhány év után majd veszekedésekkor emlegetnek. Hogy és emlékszel, régen bezzeg így simogattad a hajam, és mittudomén, te meg régen bezzeg felolvastál esténként. Most úgy történnek a simogatások és a felolvasások, ahogyan később teljes természetességükben már sosem.

Bénus mamának, aki ekkor még nem volt Bénus mama, csak egy nagyobb növésű leány a falu átlagos (vagy nem átlagos) testalkatú leányai között, eszébe sem jutott soha sötét ruhákat hordani.

Fókuszálj, Leli, fókuszálj!

Kirongyol a fűtetlen szobából, és odamegy ahhoz a szekrényhez, amiben szerinte időtlen idők óta – esetleg még: mióta világ a világ – sorakoznak a kínai meg a meisseni porcelánok. Azt sem tudja, melyik melyik. Családi porcelán. Bizományiból. Ezért köröztek annyit Pesten parkírozóhelyért, hogy legyen hely megállni valamelyik BÁV közelében. A BÁV bordó cégérreklámja független rendszertől és kortól, a klasszikus jólétet jelenti. Milyen volt bávasága. Kuss.

Gyula, itt állj meg.

És Gyula megáll.

Fókuszálj, Leli! Azt írd, ami van!

(Segítek: úgy érti, ami már nincs.)

Szekrény, ma. Szóval kirongyol. Kihúzza az ominózus csiszoltüvegajtós szekrény alsó fiókját, amit – húzókája, vagy minek hívják, nem lévén –  csak úgy lehet kinyitni, hogy az ember térden áll, lehajol, és kifordított alsókarral hátranyúl a pozdorja alá. Juci pozdorjája. (Ez magas létra volt.)

Alkalmas-e egyáltalán egy ember, aki súlyos figyelemzavarral és kitartásbéli hiányosságokkal küzd, családregényt írni? Továbbmegy (huszárvágással, mert még ebben is kapkod): alkalmas-e egyáltalán egy ember családtag lenni?

Leír két mondatot, és megnézi a közösségi oldalon, hogyan énekel egy csacsi, aztán vissza, hogy bizományi. Aztán a csacsi után az író felesége. Tízből tíz pontot ért el egy nyelvhelyességi teszten, kiposztolja, brávó. Tényleg brávó, nem iróniából. Ő például sosem merne nekifogni semmilyen műveltségi tesztnek.

Na, családregény. Szóval a szekrény.

Tele van fotóval. Fekete-fehérekkel, színesekkel egyaránt, és attól a pár filcborítású tematikus albumtól eltekintve, amikben zizegős, pókhálómintás zsírpapír választja el egymástól a kemény kartonlapokat, totális összevisszaság van. Ijesztő, igazságtalan, ha belegondol – mert aztán persze, hogy belegondol. Valakinek az esküvője ezerkilencszázhetven-valahányból ma neki semmi. Egyrészt ki van a képen, másrészt meg aki van is, minek? Minek a fotóknak lenni, azon kívül, hogy emlékeztetni arra, ami már nincs? Jó, aztán persze itt megy tovább, értsd, továbbmegyek:

Minek az embernek egyáltalán lenni?

Egy fotó leírása következik. Egy fiktív – lángoktól ölelt, kis, de mégiscsak – családregény következik.

Lenni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s