Könnyen lehet, hogy Leli nem tud mást, csak posztot írni. Könnyen, értsd: nem sír közben, nem remeg a köz- és magánéleti dühtől, nem érzi úgy, hogy a szókincse, a helyes szórendje és a dramaturgiai érzéke – ha ez ugyan volt neki valaha is, is valaha, esetleg volt valaha is neki? – egyszerre hagyta cserben őt úgy jó fél éve, amikor még le tudott írni öt oldalt egymás után önmarcangolás és lelkiismeret-furdalás nélkül. Szóval.
a) Leli újabban nem tud írni. b) Sosem tudott.
Majd eldőlünk. Mint Majakovszkij. (Ketten vagyunk most, Leli meg én.)

Tegnap anyával ebédelek. Felmegyünk a Frici galériájára, ahová pár évente egyszer szoktunk, ha fontos dolgokról kell beszélni. A fontos dolgok cukrosak (mint K. és én), sósak, ecetesek (a tejfölös uborkasaláta még mindig isteni), és a vászonra terített plusz átlátszó plasztik abrosz még mindig összeugrik a forró tányér alatt. Úgy ráncosodik, mint egy összezáródó tenyér. Banális vagyok. Édes is jut, Anya fizet. Egy tányérból esszük az ún. Király palacsintát, Anya felé esik a csokis, felém meg a vaníliás vége. A tejszínhab még mindig házilag vert. Mert a tejszínhab verve jó. Végül Anyának egy korábbi vonattal kell hazamennie.

Anya utal ma pénzt, meg sem tudom neki köszönni. Nem fizikailag nem tudom, hanem csak úgy amúgy nem. Épp megint a Fricinél járok, amikor érkezik az sms az átutalásról. Lassan negyven vagyok. Nem panasz, csak fura. Lehet egy életkor és egy fizetési felszólítás panasz? Jó, hülye a kérdés, lehet. Amúgy mindig anyagi biztonságban élek, és nem kell már sok hozzá, hogy egyenesbe jöjjek. Jöjjünk. Leli szeretve vagyon. Mélyül, színesedik, érik, ahogyan kell. Leli ketten van – és most éppen nem a másik magára gondol. Leli a másikra gondol. Rá gondolok.

Nehéz a szerelemről írni. Nehéz és szép. Ketten csináljuk, ha jó, ha rossz. Imádom.

Tegnap tudom meg Anyától, hogy Apát hatéves koráig Bélának hívták, és csak utána lett Gyula. Az ok drámai, tulajdonképpen a tény is, de mivel épp nem tudok írni, ezt sem vagyok képes megírni. Majd meg fogom próbálni. Tegnap elkezdtem, nekem egyelőre reménytelennek tűnik:

“Nagy, hűvös síkon sok kis hűvös ház, minden házban más nyomor egyforma otthonkákban, hajtogatott ruhák közé dugott szappanokban. Fekszik az ágyon. Széles az ágy, semmi különös. Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog, azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd még jó nyolcvan én múlva is. Kilenc kicsi gólya leszállt a tóra.

Most történnek velük teljes természetességükben azok a dolgok, amelyeket néhány év után majd veszekedésekkor emlegetnek. Hogy és emlékszel, régen bezzeg így simogattad a hajam, és mittudomén, te meg régen bezzeg felolvastál esténként. Most úgy történnek a simogatások és a felolvasások, ahogyan később teljes természetességükben már sosem. Aztán gyerekük fog születni. Gyuszika.”

Van még Lelinek egy személyes története az előző munkahelyéről arra vonatkozóan, hogy ez a fortélyos félelem hogyan igazgat már kicsiben is, de egyrészt a fortélyos félelem, ugye, másrészt meg Leli nem tud írni, ugye. Hagyjuk. Majd.

Nézem: én lettem pont a négyszázadik, aki ajánlotta a fb-on UP laptemető írását a 444-en. Azért tudjátok mit, tényleg basszátok meg.

Demokráciát.

2 thoughts on “

  1. Olvastam a könyvedet. Imádtam, szerettem, mosolyogtam, nevettem. Különösen imádom a nyakatekert, egyedi szórendet. Szóval elképzelhető, hogy most az van, hogy a) de semmiképp sem b). Abba ne hagyd az írást, az Isten szerelmére! Már alig várom a következő könyvet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s