Holnap béke

A félelem egy sunyi gumilabda, amire álmomban valahogyan ráléptem, és most éktelenül sípol bennem még ébren is. Hajnalban az álomból való felébredés után húsz percig magzatpózban reszketek. Olyan erős félelmet érzek, ami nem nagyon hasonlítható eddigi életemben semmihez. Ha leírom, nem lesz semmi különös, tudom. Ezt érezni kell. (Nem.)

Tehát.

Egy romkocsmába evakuálnak minket, amiről aztán kiderül, hogy nem evakuálás, sokkal inkább deportálás. Van valami közös, ill. mások által közösnek vélt bennünk, ezt tudjuk, érezzük, de egyikünket sem az érdekel, mi lehet az. Elmondhatatlanul félünk, ez a legközösebb bennünk. Egy ismerős lány, Bea eszelősen szomorú tekintettel kezébe vesz egy türkiz sensodyne fogkefét, úgy, mintha az fegyver lenne,  és egyenként ránk fogja. Senki nem nevet, álljuk a tekintetét, mindannyian tudjuk, hogy ez tréning. Én is ráfogom Beára a fogkefémet, ő pedig megköszöni utána. Mindkét oldalt meg kell tapasztalni, vagy mi ölünk majd, vagy minket ölnek meg, vagy – értelemszerű sorrendben – mindkettő. Ezt mind jelenti ez a röhejes jelenet a fogkefével. Neszeszerünk van, mintha ez egy felhőtlen lánytábor lenne egy romkocsma közepén. Belemegyünk a játékba. Ki tudja, talán azt hisszük, ezzel késleltethetjük az elkerülhetetlent.
Csak lányok vannak mindenütt. Egy másik ismerősöm, aki a valóságban (facebook) egyszer egy áldozathibáztatós posztot népszerűsített lelkesen, álmomban most fegyőr. Könyörtelen tekintettel valamiért egy bőrkabátot szuszakol magára. Látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban képes lenne ölni. A bőrkabát ujján ismeretlen önkényuralmi jelkép, de persze úgy csinálunk, mintha csak egy ártatlan lánytábori csapatjelvény lenne.
Név szerint szólítanak minket a pulthoz. A csapos egy lány, akivel eljátsszuk, hogy ez egy szokásos szombat éjszaka. Én rendelek, ő kiszolgál, de mindketten ismerjük a szabályokat: ha nem tetszem neki, bármikor lelőhet.
Nem sokkal később egy félreeső szobában ülök, szigorú arcú nők kérdezgetnek mindenféle ártatlan dolgokat groteszkül negédes hangon, amikre nem tudom, mi a jó válasz. Ha viszont rosszat mondok, tudom, hogy megölnek. Félelmemben összepisilem magam attól a kérdéstől, hogy hánykor szoktam reggelizni. Mi van, ha nem tudom a jó választ. Végül kiengednek a többiekhez.
A romkocsma táncterében a kivetítőn egy ártatlannak tűnő dokumentumfilmet vetítenek rólam, a kamera épp egy Holmi folyóirat hasábjait pásztázza. “Ami igazán lényeges, az az inzulinpumpa.” Ezt a mondatot mutatja gyanúsan hosszú ideig a kivetítő, majd beszélnek a díjaimról, a kutyámról, és szépen lassan lehúzzák a hangot a filmemről. Néma képsorok következnek, rajtuk az anyám, a bátyám, a kutyám a miskolci házunk udvarán, majd a férfi, akit szeretek, nagytotálban sír hang nélkül a budapesti lakásunkban, végül egy csomó gyógyszertári vényre közelítenek. Az asztalon inzulin, inzulinpumpa-szerelék és egy vércukormérő készülék. A film üzenete világos.A többi nő filmje az enyém után következik. Most már mindenki tudja, hogy meg fogunk halni, csupán a mikor és a hogyan kérdéses. A megfélemlítés eszközei indokolatlanul finomak és perverzek. Feleslegesek vagyunk és drágák. Bea is, a bőrkabátos is, én is. Ma háború van. Ez ilyen.

Advertisements

One thought on “Holnap béke

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s