Van ez a vak lány. Követ. Szakadék énfüggő, nem bír a komplexusaim és a kis szégyenlős önszereteteim nélkül meglenni. Ha hátrarúgok, megsimogat, ha a lift tükrében lekaparom nyálas körömmel az odafilctollazott hülyeségeit este, ő reggelre újraírja őket piros alkoholossal vaktában. Öt éve nem enged hozzám nyúlni senkit, öt éve nevet azon, amin én sírok. Fél emelettel alattam lakik a tizenegyediken, balra tőlem, jobbról. Undorító levakarhatatlan reményteli nyálgép, kitapogat bennem mindent. Nem adja fel, remél. Pofozom öblös tenyérrel, jóleső beteg dühvel, hogy hiába hiszi, hogy van mindene, ami kell/kellhet/szabadhat kelleni, nézzen már bele a tükrömbe a vaksi szemgödreivel! Nem lát! Nem az van, ami ott van, mert ami itt van, az ott, és ami az ott, az itt nem, értse meg, és basszameg, csak nem hoz magával egy kurva kabátot, ez maradt, ennyi, hogy a kocsisnak kél káromkodni kedve, meg hogy olykorban él e földön, mikor az ember úgy, hát nem érti?! Degenerált vak hülye, mondom még neki, és belerúgok gyomorszájon. Erre csak néz. Vakon néz. Ember vakon így nézni nem tud. Demens mosollyal tunkolja bele a fejembe a tudását, hogy hiszen látta, hát ne csináljam már a fesztivált,  hát a két szép lelkiszemével látta, hogy hordtam az érzést haza magamba ma délben dekára! Ott vettem a hentesnél csülköt, kolbászt, sült sertést, egy marék 88 ft-os uborkát, és igenis érezte a gyomortáji lélekorgazmusomat! Értsem már meg, hogy ez a jó! Az uborka, meg ami a papírtálca mögött van, és nem a többi szar! Hogy van, hogy lehet gyomorösszehúzódás és emésztés, nyálképződés és pavlovi öröm zsigerből – nemhogy dekára, de inkább tonnára! A többi le van toronymagasról szarva! Hát mi, ha nem ez a valami, meg a tejbüfé a Tiszainál nyolcvanban! Mi, ha nem az, hogy láthattam elmúlni dolgokat, amiket mások egyszer csak nyitott tenyérrel elveszítettek! Hogy csak azom nincs, ami egyszer már volt! És hogy csak néz, de hogy így közben mosolyog. Hogy ő tud. Innál, mi? Szívnál, mi? Dugjanak meg, mi? Halálra ölelnél engem is, mi? Meg akarsz mandinerből fojtani, mi? Kérdezi sötét szemgödörrel, száj nélkül, kezében a piros permanent tollal. Meg tudnám olyankor dögöleszteni. Gyűlölöm ezt a szétnyomhatatlan, gennyes optimizmusát. Meg hát.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s