Kutya van

Éjjel nem sokat alszom.
Álmodom, hogy terhes vagyok, aztán egy hónap múlva veszek egy terhességi tesztet, és már megint. Meg vagyok győződve róla, hogy akkor most egy hónap eltéréssel fog születni egy-egy gyerekem, és ezt álmomban a hülye környezetem is megerősíti.
Napközben nincs a főnöknő, szabadjára lehet engedni az érzéseinket arcon, tőlem pedig négy kolléga kérdezi meg, hogy mi a baj, juci, sírtál, olyan szomorú a nézésed. Én nem érzem ezt, de aztán belenézek a tükörbe, és tényleg.
Úgy látszik, én így várom a kutyát.
Nyöszörgést vizionálok, szorongást és pórázképtelenséget. Hogy nem is ő az igazi, vagy hogy nem én vagyok az neki, és akkor mi lesz, hogyan fogja ezt elrendezni az élet. Aztán hamar fél kettő lesz, és én időben elkészítem azt a táblázatot, amit a lelkemre kötött a főnöknő még csütörtök délelőtt. Hétfőn majd kiderül, mi nem stimmel benne, de az engem ma fél kettőkor már pont nem érdekel.
A GPS félrenavigál, illetve nem, mi vagyunk heherészősen indiszponáltak, háromszor jövünk túl.
Újratervezés.
Végig kaparászom, meg nyomkodom körömmel a kesztyűtartó borítását, egy kanyarban még a cukrom is megmérem.
Elmesélem Petinek az álmom.
Röhög, röhögök.
Nem lehet kocsival megállni, nekem már izzadtságfoltos a pólóm hónaljban, pedig kifejezetten hideg van. Peti messzebb parkol, sántít, bevárom.
Egyedül én oda ugyan be nem megyek.
Az egyik gondozó kicsit nagyothall, furán beszél, de ez ott, ha lehet, még megnyugtatóbb. Mindenki dicséri a választásomat. Jó kutya, a hangját sem lehet hallani, mindenkivel kijön. Hölgyem, búgja bele a nagyothalló gondozó az állatkertszagba, azt tudnia kell, hogy a kutyára garanciát vállalunk. Ha két héten belül köhög, viszket, vakaródzik, hozza be nyugodtan, megvizsgáljuk.
Lehet kártyával fizetni.
Mindenki a kelleténél éppen egy fokkal hangosabban beszél. Hozzá vannak szokva az állandó kutyaugatáshoz. Csipet kap, meg se rezzen. Amikor kivezetjük, nem nézek oldalra, nem vagyok hajlandó meghallani a többi kutya kétségbeesett ugatását. A linóleumon, a metlakin, a betonon, mindenhol csomókban áll a kutyaszőr. A bejáratnál egy szálkás szőrű tacskó néz lekonyuló szemekkel, de nem hagyom, hogy érdekeljen. 
Pinkódot bepötyögni az Illatos úton, sose gondoltam volna. Ráadjuk a piros pórázt a piros nyakörvvel. A nyakörv kicsit szűk neki, azt hittem, vékonyabb. A képen sokkal életképtelenebbnek tűnt, de csalódott azért nem vagyok. Itthon majdnem sírok, annyira jó és kifejezhetetlenül suta érzés, ahogyan követ, ahogyan azt hiszi másfél tetves óra után, hogy nem lehet nélkülem élni. Azt sem tudja, ki vagyok, azt sem tudom, ki ő, de végig úgy megy mellettem, hogy a póráz teljesen laza.
Olyan félrekonyult anyai érzés. Hogy úgy vagyunk összekötve, hogy nem is. Az egész annyira bután eleveelrendeltnek tűnik.
Nem akarom megszokni.

Advertisements

5 thoughts on “Kutya van

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s