Ha elkezdem, ha a közepén járok, vagy ha majd a vége felé a dolognak, az biztos, hogy benne lesz leírva fehéren-feketén az az érzés, amikor véletlenül ráülök a távirányítóra, és fogalmam sem lesz róla, hogy ráültem, de kikapcsol, és csend lesz. Mert sokszor pont ilyen a meglepetés. Az élet néha. Nem az a rosszfajta, hanem csak az a hiányjellegű képződmény. És nem érteni, csak hallgatni a csendet, és akkor rájönni, hogy ráültél, hogy ráültem, pedig nem akartál, pedig nem akartam. De akkor meg már pont jó, hogy csend van. Csak nyomja a segged, a seggem az a kegyetlen, az a szépséges távirányító. Rohadt kurva televízióim. Rohadt kurva csendjeitek.