Anya ma eltörte a bokáját tornaórán, kórházban van. Gyuszó be van zárva, a kutya meg van zavarodva, a macska meg fel van mászva a forró bádogtetőre.
Nagyi is elesett a házunk lekerekített kőlépcsőin, de annyira, hogy szabályosan kilukadt a koponyacsontja. Egyszer Anya is arcraborult a jeges járdáján, de úgy, hogy össze kellett varrni, és majdnem ráment a szeme. Apa is esett már le a stablondeszkájáról, és Gyuszó is számtalanszor bukott már orra a tolókocsijával a fűcsomóin és a felrepedezett járdáin. Én is estem már fel spontán akármijében, ami az udvarán van.                            
Most, hogy hirtelen aktuálissá vált – mondjuk jó, leginkább tényleg csak bennem – a kérdés, hogy hogyan létezzünk ennyire kevesen és törékenyen abban a nagy házban, fogalmam sincs semmiről. Hogy mit kezdene az a szegény ház nélkülünk. Hogy akkor ki lenne tanúja annak, ha nem az a ház, hogy éltünk, és ebbe Apa, Nagyi, Nagyapa, Titusz, Manyi néni, Jocó, János bácsi és Sikerle néni is belehalt már.
Sose tudnék elköltözni onnan, pedig nem is lakom ott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s