Poszttraveliális depresszió, fehéren világítanak a barna lábfejemen a körmök. Egyértelműen nincs tájékozódóképességem és időérzékem, elfelejtek pár perce megbeszélt dolgokat, a buszjegyek árait és magukat a buszjegyeket is összekeverem, a szövegértésem bajos, fotózni nem tudok, az alkatom magamutogatásra mára már teljesen alkalmatlan lett, viszont remekül tudok érezni. Magamat is, meg a géniusz lócit is. Azt kell, hogy mondjam – bár nem szívesen teszem -, hogy mintha az utazás is – mint olyan – magányos műfaj lenne, akkor is, ha csoportos. Én érzek, te érzel, ő érez. A Gépész azt mondja, élne ott. De most komolyan, hogyan mondjam el, hogy milyen volt, basszus.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s